2019. október 28. | 15:11

Az első generációs Audi A8-as és az E38-as 7-es BMW a 90-es évek két ikonikus luxuscirkálója volt. Sok tekintetben hasonlítottak, mégis teljesen más irányból közelítették meg a kategóriát!

A luxusautó biznisz vitathatatlanul a németeké: az elmúlt évtizedek során kis túlzással monopol helyzetet alakított ki az említett autógyártó nemzet, az ezredforduló környékén már olyan szintre emelkedett műszaki színvonaluk, hogy a többieknek esélyük sem volt labdába rúgni mellettük. Ugyan a racionalitás távol áll ettől a kategóriától, mégis adott összegért egy S-osztály többet kínált minden tekintetben egy kortárs Jaguar XJ-nél, amit az eladási számok is gyönyörűen tükröznek. Az angolok sorra kapták a pofonokat, a Rolls és a Bentley német kézbe kerülése után hiába számolták rájuk a 10-et, már nem keltek fel a ring padlójáról.

Az autókról képeket ide és ide kattintva találsz.

Az Audi A8, a BMW 7-es széria, és a Mercedes S-osztály négy keréken guruló zászlóshajóként testesíti meg mindazt, amire a gyártó az adott pillanatban képes. Erő, kényelem, biztonság és annyi elektromos segédberendezés, hogy a legtöbb vidéki autóvillamosság szerelő sírva guggolna le a legközelebbi sarokba, ha hozzájuk kellene nyúlni. A német egy büszke nép, már-már kéjes örömmel adják a világ tudtára technikai fölényüket. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy a feláras Jürgen átszól a pirosnál a Jaguarosnak az anyósról, és pontos műszaki paraméterek említésével támasztja alá, hogy az miért és mennyivel hitványabb termék, mint az övék. A csúcsmodellek dizájnjánál kényszeresen figyelnek arra, hogy a lehető leggrandiózusabb exteriőrrel kerüljenek a forgalomba, már messziről lássák az emberek, hogy ki a király.

Nincs ezzel semmi probléma, hiszen ez már jóideje a luxusautók jellegzetessége, de az utóbbi években kicsit túltolták a németek. Emiatt, és kínai piac növekvő befolyása okán az új 7-es és az A8-as már-már önmaga karikatúrájává vált, az eltúlzott hűtőmaszk már az ortodox fanoknak is sok. A 90-es években valahogy sokkal finomabban csinálták ezt és mégis rászorítottak az emberek a záróizmaikra, ha egy fekete E38-as vagy A8-as elgurult mellettük a budapesti éjszakában. Következzen hát az említett évtized két ikonikus tepsije!

Hosszú éveken keresztül a Mercedes dölyfös nyugalommal ringatózott a luxusautók állóvizén, hátra dőlve, csukott szemmel élvezte a sikerek utáni megérdemelt pihenést. Aztán a 80-as évek második felében elkezdett fodrozódni a víztükör, amit persze a csillagos matracon nem lehetett érezni, az első   hullámokra is csak hetykén legyintett a stuttgarti piacvezető. Nyugalmát csak a viharjelző egyre sűrűsödő jelzése tudta megtörni, illetve a hír, miszerint baljós robajjal érkezik vihar München felől. Ehhez hasonló morajlást még korábban soha nem hallott, a kikötő felé menet tudta meg, hogy a vihar neve E32, és 12 hengerrel korbácsolja fel a vizet, ami egykoron olyan békés volt.

Az első 7-es BMW-t már ugyan 1977-ben bemutatták, de tapasztalat híján az E23-as még messze volt a Sonderklassétól, mint Makó Jeruzsálemtől. Tudomásul vették a konkurencia ébredezését, de nem igazán foglalkoztak vele, biztosak voltak abban, hogy övék a trón. Ezért volt kellemetlen számukra az E32-érkezése, nem gondolták, hogy a bajorok lapot húznak 19-re és már rögtön a második generációba V12-es motort fejlesztenek.

Nem a teljesítménytöbblet, hanem presztízsérték fájt nekik igazán, a felismerés, hogy már nem a W126-osról beszélnek szuperlatívuszokban. Gőzerővel folytatták a W140-es Bálna fejlesztését, és nekikezdtek saját 12 hengeres aggregátjuk tervezésének. A gigászok csatájának ígérkezett a generációváltás, kőkemény felkészülés zajlott, a Mercedes vezetősége úgy tépte le, majd gyűrte össze a tükörre ragasztott 7-es BMW képet, ahogyan Rocky Balboa Ivan Dragoét az ikonikus filmszéria negyedik részében. Ekkor még fel sem merült, hogy egy ingolstadti kihívóval is ringbe kell majd szállniuk a világbajnoki öv megvédéséért.

A 200-as Audi bitang jó kocsi volt, teljesíténye és minősége átlagon felülinek számított, Quattro-hajtásával pedig új célközönséget nyitott meg. Egyetlen baja az volt, hogy kisebb súlycsoportban játszott, inkább az 5-össel és a 124-es Mercivel szerepelt összehasonlításokban. Az öthengeres turbómotor nagyon passzolt hozzá, de tudták, hogy a luxuscirkálók klubja hatnál előbb nem nyit ki. Ezért gondoltak egyet, kiszélesítették a 200-ast, belepakoltak mindenféle extrát, meg egy saját fejlesztésű 3,6 literes V8-as motort.

A típuselnevezése is hordozza legfőbb jellegzetességét: Audi V8. Elsőre kissé ötletszegénynek tűnhet, de egyrészt rohadt menő kimondani, másrészt reklámkommunikációs üzenete is van a típusjelnek. Az addig használt séma alapján 300-nak kellett volna hívni, vagy 200 V8-nak, hiszen egyértelmű rokoni kapcsolat volt a két modell között. Pontosan ezt az összefüggést akarták kitörölni az emberek fejéből, valószínűleg a sajtótájékoztatókon is két büdös nagy pofon járt egy-egy elvétett „kétszázasozásért”. Hát mégis mit képzel az ilyen. A márka új szeme fényéről van szó, a V8-as nagyágyúról, egy új világ kezdetéről.

Részben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen ettől a modelltől datálható a „német szentháromság” kifejezés, az Audi, a BMW és Mercedes triumvirátusa azóta is uralja a prémiumszegmenst. Viszont hiába taktikáztak az elnevezéssel, sokan felhozták, hogy ez csak egy 200-as nagyobb motorral, ergo egy felpimpelt 100-as. Visszakapták a pofonokat, amiket anno kiosztottak, de így utólag megköszönhetnék, mert profitáltak belőle nem is keveset. Volt egy jó alapjuk, egy jó motorjuk, egy jó hajtásuk és már tudták min kell változtatni.

Ki vesz Mercedest? Aki csúcsterméket akar, maximális kényelemmel. Ki vesz BMW-t? Dettó, csak a komfort helyett a dinamizmus játszik kulcsszerepet ennél a közönségnél. Na és ki vesz Audit? Most már tudjuk, de akkoriban közel sem volt ilyen egyértelmű. Kellett egy olyan mottó, értékrend amire az egész palettát felfűzhetik és amivel egy konkrét réteget megfoghatnak. Megszületett a „Vorsprung Durch Technik”, vagyis a „haladás technikája”, az ingolstadtiak a technikai innovációk mellett kötelezték el magukat. Maga az időzítés is kitűnő volt, de a D2-es A8-asnak jár a vastaps: ennél alkalmasabb autó nem is hirdethette volna az új igét.

1994-es Genfi Autószalonra bizonyára könnyes szemmel emlékeznek vissza a négykarikások mind a mai napig. Akkorát tarolt az újdonsült zászlóshajó, hogy köpni-nyelni nem tudott az autósvilág. Teljesen új platformot használt (D2), ebben már egy deka 200-as sem volt, így a legnagyobb támadási felületet kapásból megszüntették. Debütált az ASF (Audi Space Frame) alumínium térvázas karosszéria, amivel értékes kilogrammokat spóroltak meg, az emberek fejében mégis inkább a korróziómentessége maradt meg. Tisztességes luxusautóként már az A8-ast is lehetett Lang, hosszított kivitelben kérni, a második üléssorban így 12 centiméterrel nagyobb lábtér állt rendelkezésre.

Részletekbe menő finomságok, amelyek élhetőbbé tették a limuzint, sőt korszerűbbé társainál. De, ha valakit megkérdeztek a bemutatóról kifelé menet, hogy na milyen az új A8-as, akkor garantáltan egy szóban válaszolt: gömbölyű! Laikusok számára ez volt a leghangsúlyosabb változás, a 80-as évek vonalzóval rajzolt autói után úgy hatott, mintha a következő évezredből érkezett volna. Tudatosan vagy véletlenül, de jól odavágtak vele a BMW-nek: ugyanebben az évben debütált legfőbb konkurense, az E38-as, aminél a bajorok szintén nagy dobra akarták verni a megújult formavilágot és a jövő dizájnját. Hát aznap jó pár kellemetlen kérdésre kellett negédes mosollyal válaszolniuk, az biztos.

Pedig mocsok jól nézett ki a 1994-ben piacra dobott 7-es is, csak nem volt szerencsés a kontextus. Tényleg modernebb lett az E32-nél, úgy, hogy közben megőrizte a hamisíthatatlan BMW stílusjegyeket, amiket az utódokban már annyian hiányoltak. A formaterv már nagyjából 1990-ben megvolt, Claus Luthe kezdte meg a rajzolást, majd végül Boyke Boyer elképzelése lett a befutó. A hosszan elnyúló, kecses vonalak még ebben a kategóriában is sportos megjelenést kölcsönzött a zászlóshajónak, a bajorok mentségére legyen szólva, hogy csak újkorában hatott kissé „idejétmúltnak”, megkockáztatom, hogy az A8-as formája gyorsabban megöregedett.

Mivel karosszériája acélból készült, átlagosan 100 kilogrammal volt nehezebb az Audinál, a csúcskivitel önsúlya meghaladta a 2 tonnát. Cserébe viszont ki volt bélelve minden földi jóval a kor színvonalán, különlegességnek számított a kipörgésgátló (ASC+T), a xenonlámpa, a függönylégzsákok, az adaptív futómű, de talán a műholdas navigáció és a gyári TV bizonyult akkoriban a legnagyobb durranásnak.

A motorpaletta kevesebb meglepetést tartogatott: benzinesek közül a sorhatos 730i képviselte a belépőszintet 215 lóerővel, a 740i már V8-as aggregáttal és 282 lóval büntetett, a csúcsot a korábbi generációból megismert V12-es jelentette. A 750i 326 lóerővel rendelkezett. Egyedüli váratlan fordulatnak talán a 725tds debütálása bizonyult, ez volt az első alkalom, hogy zászlóshajóba dízelmotort szereltek a bajorok. 143 lóerejével nem volt egy erődemonstráció, de később rágyúrtak a gázolaj-témára: a 730d már 193, a 740d V8-aassal pedig 245 lóerőt tudott produkálni.

Mivel a BMW motorpalettája nem változott sokat, az Audi tudta, hogy mire számíthat 1994-ben. Így gyakorlatilag minden szinten méltó konkurenciát állítottak a bajoroknak: a 2.8 V6 eleinte 174 majd 193 lóerővel gurított, a 4.2-es V8-as már rögtön a modellciklus elejétől elérhető volt 300 lóval. A kettő közé bepréselték a 3.7-est, ami a kategóriához méltatlan módon fronthajtással rendelkezett. Az alapdízeleknél is riválist küldtek a 725tds ellen: a 2.5 TDI V6-osa eleinte 150, majd 180 lóerővel rendelkezett. Ez az egység elég problémásnak bizonyult, nem hozta a korábbi TDI motorok megbízhatóságát, így aki mindenképp gázolajos A8-ast akart, annak a 3.3-as V8-as (225 Le) jelentette a jó választást.

Meglepő módon az Audi gyárilag is készített sportváltozatot hatalmas limuzinjából, az S8-as dinamizmusa már lazán felvette a lépést a bajor cirkálóval, 340, majd 360 lóerejével még a V12-es 7-est is lepipálta. A kegyelemdöfést a W12-es A8-as 2001-es bemutatása jelentette: a két VR6-os motorból összerakott 6,0 literes erőmű 420 lóerős maximális teljesítménnyel rendelkezett, ami közel 100 lóerővel túllicitálta a bajor vetélytárs csúcstermékét! Szerencsére az Alpina műhelye színre lépett és megmentette a haza becsületét: felfúrták a V12-est 5,7 és 6,0 literre, előbbi 387 lóerővel, utóbbi pedig 430 lóerővel rendelkezett. Az Alpina B12 extrém limitált, 296 darabos példányszámban készült.

A BMW egészen 2001-ig tartotta porondon az E38-ast, több, mint 340 ezer értékesített modellel egy igazi sikerszériának számított, sokan mind a mai napig ezzel a generációval azonosítják a 7-es szériát. Utódja, az E65-ös már jóval megosztóbbra sikerült: a Bangle-féle formaterv már nem hordozta azt a nyúlánk, mégis robusztus eleganciát, mint az E38, az iDrive első generációja sokkal több bosszúságot okozott, mint amennyi hasznot, és még folytathatnám.

Az Audi 2002-re ütemezte a modellváltás, a D2-es bebetonozta az ingolstadti márka nevét a prémiumok között. Műszaki megoldásaival a jövőbe mutatott, ezt a tulajdonságot pedig az Audi folyamatosan örökítette tovább legújabb csúcstermékeibe. Apropó csúcstermék. Jogosan merülhet fel egyesekben a kérdés: na és mi van a W140-es Bálnával? Hiszen kortársa volt a címszereplő autóknak! Nos, én úgy gondolom, hogy a Mercedes S-osztállyal egy kategóriában csak a második helyért folyhat a küzdelem…de javíts ki, ha tévedek.