1955-ben a Mercedes bemutatta azt a modellt, ami újraértelmezte a teher- és személyszállítás fogalmát. Az L 319 számos kivitelben készült, köztük kisbusz formájában, ami O 319 néven vált ismertté.
Az 1950-es évekre a „Mercedes” hallatán az első gondolat, ami egy átlag német eszébe jutott, az a személyautó gyártás mesterfoka volt. A luxuslimuzinok mellett próbálkozott haszonjárművekkel is, de a világháború ideje alatt a birodalom utasítására felhagyott a kishaszonjárművek termelésével. A háború után egy jó ideig nem is foglalkozott komolyabban a teherszállítással, de végül ’55-ben bemutatta a mai Sprinter dédapját.
1945-től nagyjából 10 évig nem értékesített saját kisméretű haszonautót a német gyártó. Helyette a rivális Opel Blitz típusai fejlesztésével és a 3 tonna önsúlyt meghaladó gépjárművek értékesítésével foglalkozott. Végül az ’50-es évek közepére ráunt saját kínálatának hiányosságára és 1955-ben bemutatta az L 319-t.
A Blitz-hez hasonlóan többféle felépítménnyel rendelhető volt, bármit legyártott, amit a megrendelő csak kívánt. Készült dobozos, platós kivitelben, de tűzoltó, mentő, rendőr és közhasznú kisbusz formájában is megjelent.
A 319-est az NSZK-ban 6 éven át gyártották, Teheránba viszont csak 1967-re jutott el a híre, ott egy egész évig sokszorosították. A 4,8 méter hosszú (tengelytáv 2,85 méter), 2,08 méter széles modell súlya főképp a felépítménytől függött. Az 1,6 tonnás 3,6 tonnáig, az 1,8 tonnás 3,9 tonnáig volt terhelhető.
Motor terén nem volt széles a paletta. A dízelek egy 1,8 literes, 43 lóerős (32 kW) motort kaptak. Ez később 55 lóerőre bővült. A benzinesek valamivel erősebbek voltak, őket egy 1,9 literes, 65 lóerős (48 kW) erőforrással szerelték. Végül az ő teljesítményük is nőtt, egészen 80 lóerőre. Ha részletesebben is érdekel a Mercedes első transzportere, tekintsd meg a videót:
Az egyik legkedveltebb kivitel a mikrobusz volt, amit O 319 néven mutattak be. 1956 és 1968 között készült, megjelenése elvarázsolta a közönséget. Hatalmas oldalablakai és opcionális hajlított tetőüvegei a légiesség érzetét keltették. 8 vagy 10 utas és a sofőr számára volt férőhely, de kérhető volt ennél kevesebb, de kényelmesebb ülésekkel is.
Visszafogott, mégis dinamikus formaterve és igényesen kialakított beltere nagyban hozzájárult a sikerhez. Műszerfala inkább hasonlított személyautóéra, mint teherautóéra. A kabin felszereltségéhez tartozik a letisztult, műszerfal, a kilincsre emlékeztető kézifék, az elefántfülek és a párnázott műszerfalba szerelt hamutartó.
A mikrobusz 56 lóerejével (40 kW) 98 km/órás végsebességre volt képes. Legnagyobb terhelhetősége majdnem elérte a 1,5 tonnát. Fogyasztása egész gazdaságosnak számított, 10,2 litert evett városi 100 km-en. A későbbi ráncfelvarrott modellek csak apró módosításokon estek át, azok is inkább az utastérre voltak jellemzőek:
Az L és O 319-esek, mondhatjuk, a Volkswagen hippi busz exkluzívabb, pénzesebb közönsgének szóló változata. Ez a sorozat volt az, ami megindította a kishaszon-gyártást a stuttgarti csillag üzemeiben. Ma a Sprinter, a Vito, Viano és Citan előfutáraként lehet rá tekinteni.
A klasszikus autók szerelmesei körében a Mercedes első kisteherautója nagy népszerűségnek örvend, a gyűjtők egyik kedvence. A 2018-as arizonai RM Sotheby’s aukción egy kempingautóvá alakított modell 162 400 dollárért, vagyis majdhogynem 45 millió forintért cserélt gazdát.
