2021. január 01. | 13:50

Avagy 13 ok, amiért a MotoGP köröket ver a Formula–1-re.

Ha csak a nagyobb költségvetést, a népesebb nézőszámot, vagy a tévés közvetítési időket vesszük alapul, a felületes szemlélő joggal állíthatná, hogy a Formula–1 jobb, mint a MotoGP. És nem is tévedhetne nagyobbat.

Ugyanis, aki nyomon követi a technikai sportokat és/vagy képes logikusan gondolkodni, annak egyértelmű és teljesen nyilvánvaló a tény, hogy a látványos, élvezetes és izgalmas futamok nem pusztán azon múlnak, hogy a statisztikusok a kockás zászló meglengetését követően milyen számokkal töltik fel a táblázatok rubrikáit.

Nos, ha vasárnap délutánonként már csak megszokásból ülsz le a tévé elé; ha abban bízol, hátha a mostani más lesz, mint az elmúlt 32 verseny, és végre némi akciót is lehet majd látni és nemcsak dögunalmas körözést; ha igazi izgalomra vágysz; ha azt szeretnéd látni, hogy igazán tökös srácok vállt vállnak vetve meccselnek egymással… na, akkor ez a lista épp neked készült. Ugyanis összegyűjtöttem azt a 13 tényezőt, ami miatt jobban teszed, ha inkább egy csatornával odébb kapcsolsz, a négy kerék helyett inkább a kettőnek szavazol bizalmat, és garantáltan nem fog a harmadik körben elnyomni az „izgalom”.

A motoros húzza a gázt – a csapat feszülten figyel

Néhány, a motor műszerfalán megjeleníthető információmorzsától és a boxutca faláról belógatott táblákon kívül a MotoGP versenyzői teljesen magukra vannak utalva a futamok során, ugyanis Valentino Rossiék sisakjában nem duruzsol megállás nélkül a csapatrádió andalító hangja, és a mindent is tudó mérnök nem önti a nyakukba a temérdek jótanácsot. Nem úgy a Formula–1-ben. Elég csak megnézni egy közvetítést, amely közben még így is csak töredéke hangzik el a versenyző és a csapata közötti kommunikációnak. Ám ebből is egyértelműen látszik, milyen mérhetetlen mennyiségű segítséget kap Hamilton, Vettel vagy éppen Verstappen, kezdve a hőmérsékleti viszonyok változásával, hogy a 4-es kanyarban enyhe hátszélre kell számítani egészen addig, hogy melyik kapcsolót éppen milyen állásba kell tekernie.

A nézőben óhatatlanul is az a kép alakul ki, hogy bizony a versenyzők önerőből, a mérnök segítsége nélkül képtelenek lennének körbemenni a pályán egy F1-es autóval.

Őszinte nyilatkozatok

A MotoGP világa legalább annyira vérprofi, mint a Száguldó Cirkuszé, mégis a gyorsaságimotoros-világbajnokság versenyzői mellett az F1-es sofőrök leginkább olyan, személyiség nélküli páfránynak tűnnek, akik hétről hétre csak ugyanazt az előre megírt PR maszlagot képesek tollba mondani. Ráadásul a motorosoknak van saját véleményük, amit az esetek túlnyomó többségében örömmel osztanak meg a sajtó képviselőivel. Még akkor is, ha a csapatuk azt kívánja, bárcsak inkább ne tették volna.

Arról már nem is beszélve, hogy időről-időre parázs kis szócsaták tudnak kialakulni akár a versenyt megelőző, vagy a leintést követő sajtótájékoztatókon. Az F1-ben nem elég, hogy a versenyzők minden szavát nagyítóval lesik, és ha netán valamelyikük nem megfelelően fogalmaz meg egy mondatot, azonnal leállítják a csapat sajtósai, de a sajtótájékoztatók végtelenül modoros, és kínosan feszengős hangulatban telnek. Épp olyan szenvedés lehet versenyzőként részt venni rajtuk, mint nézőként végighallgatni.

Moto3

Így van. A Moto3 az egyik legkomolyabb érv, ami miatt érdemes követni a gyorsaságimotoros-világbajnokság eseményeit. A kétütemű, 125 köbcentis géposztályt 2012-ben felváltó 250 köbcentis, négyütemű blokkokat használó Moto3 motorjainak nyergében sikeréhes fiatal titánok húzzák csutkára a gázt. És mindegyikük szeme előtt csupán egyetlen cél lebeg: ők akarnak lenni a MotoGP következő szupersztárjai, ez pedig tényleg lenyűgöző versenyeket eredményez. Egy átlagos Moto3-as verseny utolsó körében rendszerint több előzést láthatunk, mint egy komplett F1-es nagydíjon. Ráadásul DRS nélkül!

Előzések

A legtöbb ember azért ül le megnézni bármilyen sportot, hogy akciót lásson a képernyőn. Minél több minden történik, annál izgalmasabb a közvetítés a néző számára. Lefordítva: sok előzés = élvezetes veresny. Ha csak az előzések számából indulunk ki, a MotoGP-t és az F1-et nemhogy nem lehet összehasonlítani, de még csak nem is egyazon ligában játszanak. 2018-ban átlagosan éppen pont 50 előzést láthattunk F1-es futamonként (ezek jelentős része a DRS használatának köszönhetően született). Ezzel szemben a MotoGP 2015-ös Ausztrál Nagydíján szám szerint 52 pozíciócsere történt csupán négy motoros, Marc Marqeuz, Valentino Rossi, Jorge Lorenzo és Andrea Iannone között. Még ez sem elég meggyőző? Akkor következzen a háromszoros világbajnok, Niki Lauda véleménye, aki egy interjú során kijelentette, hogy aki versenyt akar látni, az bizony nézzen MotoGP-t. És mégis kik vagyunk mi, hogy vitába merjünk szállni egy Formula–1-es legendájával.

„Elképesztő látni, ahogy ezek a srácok irányítani tudják a motorjaikat 350 km/órás sebességnél és a fölött. Ez a leghihetetlenebb technikai sport manapság.” – mondta Lauda.

Flag-to-flag versenyzés

Leszámítva azokat az eseteket, amikor az időjárás rendkívül mostohára fordul, esetleg valami drámai esemény történik a pályán, a MotoGP futamai megszakítás nélkül zajlanak a rajttól a kockás zászló meglengetéséig. A flag-to-flag koncepció lényege roppant egyszerű. A motorokon eléggé hosszadalmas és körülményes feladat a kerékcsere. Ezért a MotoGP-ben abroncsok helyett inkább motort cserélnek a versenyzők. Ez a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás, amire két esetben van példa: ha verseny közben elered az eső, és szükség van az esőgumikkal szerelt motorra, vagy fordítva, ha a felszáradó pályán már az esőgumi helyett inkább slick gumikkal lenne érdemes motorozni. Bárkinek is pattant ki a fejéből, a verseny közbeni motorcsere koncepciója egy olyan zseniális ötlet, ami csak hozzáad az élményhez és látványosabbá teszi a futamokat.

Való igaz, az F1-es kerékcserék is tudnak izgalmasra sikerülni, bár ez leginkább akkor fordul elő, ha homokszem kerül a gépezetbe. Esetleg az egyik csapat elnézi, és a kerékcsere után ráengedik a pilótát egy éppen érkező másik versenyzőre.

350+ kilométer/órás tempó

Egyértelmű, hogy egy F1-es kocsi gyorsabb köridőre képes, mint egy MotoGP motor. Hiszen négy keréken nagyobb kanyarsebességet lehet elérni, mint kettőn. Ám tempó tekintetében a mai modern Formula–1-es autók nem tudják felvenni a versenyt a motorosokkal. A Száguldó Cirkusz hivatalos sebességrekordját Juan Pablo Montoya állította fel a McLaren-Mercedesszel, amikor 372,6 kilométer/órás tempóval száguldott Monzában a 2005-ös Olasz Nagydíjat megelőző teszten. Igaz, a rossznyelvek szerint a csapat mindent a rekorddöntésnek rendelt alá, és olyan kevés leszorító erővel küldték pályára a kolumbiai versenyzőt, hogy alig bírt bekanyarodni az egyenes végén. Ennek ellenére az FIA hivatalos sebességrekordként ismerte el Montoya eredményét attól függetlenül, hogy nem egy versenyhétvége során érte el.

Ezzel szemben Johann Zardo 362,4 kilométer/órával repesztett a 2021-es Katari Nagydíj negyedik szabadedzésén, éles körülmények között, és nem egy üres pályán kellett köröznie, ahol nem zavarja senki más, ráadásul még csak nem is egy rekorddöntésre kihegyezett motor nyergében húzta a gázt.

Akció a lámpák kialvásától a kockás zászlóig

Egy átlagos F1-es nagydíj koreográfiája: elrajtol a mezőny, a harmadik körben már horpasztasz a kanapén, aztán fél körrel a leintés előtt felébredsz, kockás zászló, utána meg puffogsz, hogy „már megint Hamilton nyert.” Ellentétben a MotoGP-vel, ahol az első pillanattól kezdve izgalom és akció van a pályán. Egyértelmű, hogy nem lehet minden egyes verseny olyan feszültséggel teli, hogy a végére tövig rágjuk a körmünket. De két keréken egyértelműen akciódúsabbak a futamok.

Vegyük például a 2018-as MotoGP szezon Holland Nagydíját. Még szinte el sem kezdődött a július, de a Formula–1-es drukkerek már azon panaszkodnak, hogy unalmasak a versenyek, és nem történik semmi a pályán, nincsenek előzések. Miközben Assenben, a motorversenyzés egyik legjelentősebb szentélyében igazi, hamisítatlan MotoGP akcióban volt része a publikumnak. Az első nyolc helyen célba érkező motoros együttesen több mint 100 előzést hajtott végre 26 kör alatt. Azt már nem is említve, hogy az élen álló személye is ötször változott.

A kockázat

Az autó- és motorsport bármilyen formája komoly kockázatot rejt magában. A versenyzők hétről-hétre vállalják a veszélyt, és az életükkel játszanak a futamokon, akárki akármennyire is szeretné azt a látszatot kelteni, hogy a versenyzés biztonságos. Egy F1-es autó valóságos atombunker ahhoz képest, mennyire védtelenek a motorosok, akik nem ritkán 200 fölötti sebességgel bukfenceznek keresztül a kavicságyon egy-egy esés során.

Senki sem szeretné azt látni, hogy egy versenyző megsérül. De nem tudsz nem elismeréssel és tisztelettel nézni egy motorosra, aki búsan bandukol le a pályáról másodpercekkel azt követően, hogy a motorja szó szerint katapultálta egy nagysebességű highside bukás során. Ha arról beszélünk, hogy a sportolók ténylegesen kockára teszik az életüket valahányszor pályára lépnek, akkor kevés olyan sportágat találunk, ami a veszély tekintetében képes megközelíteni a MotoGP-t.

Ezer sebből vérezve

Számtalanszor előforduló jelenség, hogy egy motoros megsérült a hétvége legelső szabadedzésén. Mire a legtöbben aggódva felszisszennek: „na, ezzel vége is a hétvégéjének, mehet haza lábadozni.” Majd ugyanaz a versenyző a következő tréningen nemcsak, hogy újra motorra ül és kigurul a pályára, de megfutja az edzés leggyorsabb körét is. Lórúgásnyi fájdalomcsillapító, és némi bandázsolás után ismét lehet csutkára húzni a gázt.

Hogy ez a bátorság, vagy szimplán csak a hülyeség megnyilvánulása, azt mindenki döntse el saját megítélése alapján. Bár minden bizonnyal mi egyszerű, hétköznapi emberek még biciklire sem szívesen ülnénk ekkora zakózások után, nemhogy újra motorra akarjunk pattanni.

Ebben a kategóriában az egyik legelképesztőbb mutatvány Jorge Lorenzo nevéhez fűződik, aki 2013-ban, Assenben dobta el a Yamaha M1-est nagyjából 240 kilométer/órás tempónál. Lorenzónak eltört a kulcscsontja, és szemmel is jól láthatóan komoly fájdalmai voltak, miközben lesétált a pályáról. De a spanyolt ez sem állíthatta meg. Felült egy Barcelonába tartó repülőre, a verseny előtti estén megműtötték a sérült csontot, aztán már repült is vissza Assenbe. Az orvosoktól megkapta a rajtengedélyt, bár segítség nélkül még a motorjára sem tudott egyedül felülni. Ám még ez sem hátráltatta a futamon, ahol ötödikként ért célba, mindössze két pontot veszítve a nagy rivális, Dani Pedrosával szemben.

De az sem ritka látvány, hogy egy motoros mankókra támaszkodva biceg oda a motorja mellé, amire a szerelők segítik fel, hogy aztán olyan tempót diktáljon, mintha mi sem történt volna.

Hiába, a motorversenyző egy egészen különleges „állatfaj”.

A stílus

Lenyűgöző élmény figyelni a motorversenyzők stílusát, vegyük például Alex Rinst. A jelenlegi MotoGP mezőnyben talán ő motorozik a leginkább retró stílusban, amely kísértetiesen hasonlít a háromszoros világbajnok, Freddy Spencerére. Vele ellentétben Marc Marquez vagy Pol Espargaro szinte egybesimul a motorral, kanyarodás közben pedig nemcsak a könyökük, de szinte már a válluk is érinti az aszfaltot. És az benne a legszebb, hogy nincs jó vagy rossz megoldás, mindaddig, amíg gyors vagy semmi más nem számít.

Ha az F1-ben minden autót egyformára festenék, és a versenyzők ugyanolyan sisakot viselnének, egyszerűen képtelenség lenne megkülönböztetni egyik pilótát a másiktól. Egyedül abban lehetnénk biztosak, hogy a mezőny élén álló két kocsi Mercedes, hiszen ez végtére is a Formula–1.

A győzelmi ünneplések

Azt követően, hogy 1997-ben Valentino Rossi a Donington Parkban aratott győzelmét követően Robin Hood jelmezben érkezett meg a dobogó legfelső fokára, az ünneplések egyre egyedibbé, kreatívabbá és látványosabbá váltak a MotoGP-ben.

Különösen éles a kontraszt az F1 végletekig steril világához képest, ahol a pilóták még azért is komoly büntetések lehetőségét kockáztatják, ha a futamot követően elkezdenek „fánkozni”, vagy gumit füstölni. És még csodálkoznak, hogy egyre kevesebben ülnek le megnézni egy-egy versenyt.

Valentino Rossi

Még azok is, akik csak minimális ismeretekkel rendelkeznek a MotoGP-ről tudják, hogy Valentino Rossi minden idők egyik legjobb motorosa. A Doktorról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a kilencszeres világbajnok nem pusztán egy élő legenda, de a MotoGP rajongói körében valóságos félistennek számít – függetlenül attól, hogy ki kinek szurkol, Rossi sportemberi nagysága és eredményei előtt mindenki fejet hajt. Arról nem is beszélve, hogy még 41 évesen is húzza a gázt – az idei már a 25 szezonja a világbajnokságon –, de közben komoly hangsúlyt fektet az utánpótlás nevelésére is.

Először 2014-ben Moto3-as, majd 2017-től már Moto2-es csapatot is indít Sky Racing Team VR46 néven. Sőt, 2018-ban Francesco Bagnaia révén a VR46 alakulat adta a középső kategória világbajnokát. Az évek során számtalan fiatal, olasz tehetség mutathatta meg Rossi motorjain, hogy mire is képes.

Emellett pedig egy elképesztően barátságos és laza fickó, aki mindig kapható a bolondozásra. Bár lehet, hogy egy cseppet őrült, hiszen a 2009-es világbajnoki címét például egy élő csirke társaságában ünnepelte.

Mutassatok még egy sportolót, aki legalább ilyen hatást volt képes gyakorolni a saját sportágára.

Látványos bukások

Mindenki imádja a látványos bukásokat. Sokan csak azért ülnek le a TV elé vasárnap délután, hogy minél nagyobb zakózásokat lássanak. A MotoGP-ben még az esések is szórakoztatóbbak. Gyakran a kanyarban, miközben a motoros 60 fokos szögben megdönti a technikát, az első vagy a hátsó gumi egyszerűen elveszíti a tapadását, és a versenyző a kavicságyba szánkázik. De az igazán nagy és látványos esések az úgynevezett „highside” eredményeként születnek. Ilyenkor a hátsó kerék elveszíti a tapadását, megcsúszik, aztán váratlanul betapad. Ennek köszönhetően a motor szinte katapultálja a motorost, aki Superman módjára repül… s ki tudja, hol áll meg.

Lássuk be, elvégre mindenki erre várt:

 

  • Címkék: