1950-ben a Nash bemutatta az Airflyte trió legsikeresebb tagját, a soros 6 hengeres, 3,0 literes Statesmant.
A II. világégést követő időszakban az USA autógyártói is bajban voltak. A korábban divatos, mind termetében, mind lökettérfogat tekintetében hatalmas gépezeteket nem tudták eladni. Ehhez társult a formatervek elavult megjelenése, mely arra vezethető vissza, hogy a háború ideje alatt a vállalatok szinte csak a hadiipart szolgálták ki, civil járműveik fejlesztését pedig elhanyagolták.
Az 1940-es évek végére több gyártó is felbukkant az amerikai piacon, mint mondjuk a tragikusan kivégzett Tucker, vagy a Cadillac erőforrásokkal szerelt Muntz Jet luxusautók. A GM – Chrysler – Ford triója nehezen állt vissza a személyautók termelésére, ami lehetőséget adott a független márkák felvirágzásához. Közéjük tartozott például a Nash Motors, mely 1950-ben mutatta be az 1. generációs Statesmant, a korai ’50-es évek legfejlettebb, s egyben legjobb ár – érték arányú autóját.
De elsőként ejtsünk pár szót erről a méltatlanul a feledés homályába veszett márkáról. A Nash története 1897-ben Rambler néven indult útjára, és a Škodához hasonlóan biciklik szerelésével tevékenykedett. A századforduló környékén áttért a motorizált szekerek termelésére, majd 1916-ban a General Motors egyik kulcsfigurája, George W. Nash felvásárolta, és Nash Motors néven folytatta a személyautók szerelését.
A Nash rövid idő elteltével az amerikai autózás egyik nélkülözhetetlen szereplőjévé nőtte ki magát, és számos olyan modellt mutatott be, amik bőven megelőzték saját korukat. Közéjük tartozott például a 3 típusból álló Airflyte sorozat, melyek ma inkább tűnnek viccesnek, pedig saját korukban a formatervezés netovábbját jelentették.
Az ’50-es évek végére a független gyártók már nem tudták felvenni a versenyt a konszernekkel, így kénytelenek voltak összefogni. A Nash a Hudson Motors-zal közösen megalapította az American Motors Corporationt, ami 1987-ig folytatta a termelést. Na de térjünk is vissza az évszázad közepére, mikor a Nash még a nagyok közé tartozott!
Az 1940-es évek Amerikájában a tervezők hatalmas figyelmet fordítottak az áramvonalas idomok kidolgozására. A trend olyan népszerűnek bizonyult, hogy a következő évtized elején már csak „felborított fürdőkádak” gurultak le a gyártósorokról, például 1940 Buick Super – a formatervi irányzat ellenzői így gúnyolták a termetes, elnyújtott géptestet.
A Nash Airflyte néven népszerűsített karosszériái első ránézésre nem sokban különböznek a korszak többi autóiétól, ám ha jobban megnézed a géptestet, a különbségek azonnal feltűnnek. Az Airflyte-ot a repülőgépek aerodinamikai megoldásai ihlették. Az elnyújtott bumszli orr és a fastback hát jelentősen javított az autó alaktényezőjén, nem is beszélve a géptestbe integrált kerekekről, amik nem csak, hogy divatosak voltak, de gyorsulás és fogyasztás szempontjából is hasznosak voltak.
A Nash Airflyte triójának tagjai olyan neveket kaptak, amik nagyságot fejez ki. A „statesman” például magyarul államférfit jelent. A testvér Ambassadornél némileg kisebb volt, ám küllemi jegyeikben többnyire egyeztek. Ha részletesebben is érdekel az Airflyte 3 tagja, keresd fel a róla szóló korábbi írásomat. Az alábbi reklámfilmben a ráncfelvarrott Statesman mechanikai jellemzőit ismerheted meg. Nézd meg, és derítsd ki, mit gondoltak akkoriban az autótervezés jövőjéről!
Méreteit tekintve az amerikai államférfi saját korában átlagosnak számított, viszont mai viszonylatban tekintélyes termetűnek számítana. A Statesman 2 845 mm-es tengelytávjához egy 5 105 mm-es teljes hossz tartozott. Ez még annyira nem is lenne durva, viszont szélessége 1 968 mm volt, s ehhez egy olyan tekintélyes belmagasság társult, hogy a sofőr vezetés körbe viselhette a kalapját – ez akkor alap elvárásnak számított.
A jenkik már az ’50-es évek elején is rajongtak a kabriókért, viszont a termelési költségek csökkentése érdekében a Statesman csak 2 és 4 ajtós „sedanette” kivitelben volt rendelhető. A kifejezés magyarul annyit tesz: „szedánocska”, és valamikor a ’40-es évek elején vált népszerűvé. A sedanette valójában a fastback kivitel régies megnevezése.
Még ha az ’50-es Statesman műszerfalát a legnagyobb jóindulattal sem tudom esztétikusnak mondani, az mindenképpen elmondható róla, hogy műszaki megoldások terén az egyik legfejlettebb népautó volt. Ahogy láthatod, az óracsoportot „tömbösítették”, az összes visszajelző egy kupacban, a sebességmérő foglalatán belül helyezkedett el.
Ezt a Nash „Uniscope” néven emlegette, és azért volt hasznos, mert a sofőrnek csak egy helyre kellett pillantania, hogy meggyőződjön az autó pillanatnyi állapotáról. A sebességmérő alatt helyezkedett el a kilométeróra, illetve az olajszint, üzemanyagszint és motorhőfok visszajelzője. Index visszajelző a műszerfalon nem volt, helyette magára az irányjelző karra szereltek egy lámpát, ami irányjelzéskor pislákolt.
A független gyártók az ’50-es évekre már nehéz helyzetben voltak, így több olyan elemet is hozzáadtak az alapfelszereltséghez, ami a konszernek modelljei esetében extráknak számítottak. Ilyen volt például a Nash esetében a rádió, vagy a fehér falú abroncs. Ezek akkoriban mind nagy szónak számítottak, de a legnagyobb durranást az opcionális légkondi jelentette, mivel 1950-ben a népautók extrái között egyáltalán nem szerepelt.
A Nash volt az első olyan gyártó, ami a középosztályt kiszolgáló márkák közül elsőként tette elérhetővé a légkondit, mint opcionális extrák. A vásárlók a plusz kiegészítőt „Weather Eye” néven ikszelhették be a megrendelőlapon. Emellett a Nash Airflyte-ok még egy rafinált funkciót is kaptak, amit az alapmodellekbe is beszereltek. Ez pedig a „Select and Lift”, magyarul „Kiválaszt és Emel” volt, ami lényegében egy lopásgátló kiegészítő volt.
A kulcs 2-szeri elfordítása után a kormányváltót 1-esbe kellett tenni, majd magad felé húzni, hogy a motor elinduljon. Ebben az esetben ha a rabló nem ismerte az autót, egyszerűen nem tudott elhajtani vele.
Az előző évszázad közepén a jenkik már nagyban járták az országot, s ehhez nem csak erős és megbízható, de tágas autókra volt szükség. Akkoriban vált megszokottá, hogy a személyautók 4 -5 helyett 6 személyesek. A Nash nem csak, hogy előre és hátra is 3 – 3 utasnak biztosított helyet, de lehetővé tette, hogy az utazók a szálláson is spóroljanak. Az extrák közé tartozott, hogy a 2 üléssort egy mozdulattal egy 3 személyes ággyá lehetett alakítani, ráadásul ehhez a csomaghoz sötétítő függönyök is tartoztak, hogy növeljék a diszkréció érzetét.
Nézd meg az alábbi videót, és nézz körbe te magad ebben a nagyszerű felborított fürdőkádban!
Felszereltségi szint terén nem volt valami sok lehetőség, viszont a 2 opció bőven kielégítette az USA kispolgárait. Az alapmodellek a Custom megnevezést kapták, míg a jobban felszereltek neve a Super jelzővel bővült a típusjelölés után. A fentebb már említett extrák mellett a palettán szerepelt a 2 tónusú festés, ami 2 féle zöld színben bennem azonnal egy uborkás üveg érzetét keltette. Motor terén nem volt különbség, egyedül a váltó volt más, s ez némileg javított az autó teljesítményén.
Motor terén nem volt nagy választék, mivel csak egy lehetőség létezett. Ez pedig egy 3 017 köbcentis, soros 6 hengeres erőforrás volt, ami 85 lóerő (63,5 kW) leadására volt képes. Ehhez 2 féle váltó társult, melyek mindegyike szabadonfutó fokozatokkal is bírt.
A 3 sebességes kézi váltóval legnagyobb sebessége 122 km/h volt, és 21,3 másodperc alatt gyorsult 100-ra. Ez akkoriban átlagosnak számított. Fogyasztása viszont inkább baráti volt, „csak” 15,7 litert evett minden 100 km-en.
A másik lehetőség egy 4 sebességes, szintén kézi váltó volt, mellyel csúcssebessége 134 km/h-ra nőtt, és az 1 420 kilós géptest 20,9 másodperc alatt gyorsult állóhelyből 100-ra. Fogyasztás terén ez a lehetőség még kedvezőbb volt, mivel 13,0 litert szürcsölt el 100-on.
Sajnos az 1950-es Statesmanről nem találtam videót, viszont Jay Lenonak van egy Ambassadorja, ami lényegében megegyezik az államférfivel, egyedül termetükben különböznek. Nézd meg a videót, és derítsd ki, hogyan tépik fel az aszfaltot a Nash közúti repülői!
Kicsit utána jártam, mennyiért is lehetne egy ilyen nagyszerű uborkás bödönt beszerezni. A fenti képeken látható példány az RM Sotheby’s 2019. szeptemberi árverésén 20 350 dollárért, vagyis nagyjából 6 millió 15 ezer forintért talált új gazdára.
Ez az ár persze magasabb is lehet. A Hemmings oldalán hirdetett, szintén 2 ajtós sedanette hasonlóan jó állapotban van, mint a Sotheby’s autója, viszont érte a tulaj már 37 995 dollárt, vagyis 11 millió 225 ezer forintot kér.
Még ha a Nash nem is élte meg a XXI. századot, öröksége ma is tovább él. Az Airflyte modellek, köztük a Statesman, évekkel megelőzték a korukat, nem is beszélve arról, hogy vonalvezetés terén is a korai ’50-es évek legmenőbb autói közé tartoztak. A rákövetkező év folyamán megjelent a ráncfelvarrott változat, ami belső megjelenésében szinte teljesen eltért az elődtől.
Mit gondolsz, Te bevállalnál egy 6 hengeres fürdőkádat, vagy maradnál inkább a 601-es Trabinál? További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát!
