1948-ban Preston Tucker piacra dobta a Tucker 48-ast, ami évtizedekkel megelőzte saját korát. Az áramvonalas küklopsz egy 5,5 literes erőforrást kapott, ami eredetileg egy helikopter erőforrása volt
A történelem során számos olyan esetről hallhattál már, hogy egy ambiciózus férfi pusztán az autók iránti szenvedélye miatt alapított egy márkát, és forradalmi ötleteivel meg akarta váltani a világot. XXI. századi vonatkozásban talán a Tesla alapítója, Elon Musk a legjobb példa, de őt megelőzően is voltak olyan személyek, akik hasonlóan nagyszabású ötletekkel álltak elő. Közéjük tartozott például Preston Tucker, a tragikusan kivégzett Tucker Corporation alapítója és vezérigazgatója.
Elsőként ejtsünk pár szót magáról a cég alapítójáról. Preston Tucker 1903-ban, a Detroithoz közeli Capac nevű falucskában született. Ahogy az akkoriban teljesen kézenfekvő volt, ő is, ahogy szinte minden „Motor City”-ben nevelkedő kisfiú, megszállottan rajongott az automobilokért.
11 éves korában tanult meg vezetni, 16 évesen pedig már saját autószerelő műhelye és kereskedése volt. Szintén ebben az életévében csatlakozott Michigan Lincoln Park nevű kerületének rendőrkapitányságához. Célja nem a bűn féken tartása volt, hanem, hogy törvényesen vezethesse a kapitányság autóit. Rövidesen menesztették, mivel járőrautóján módosításokat hajtott végre. Egyes állítások szerint ez annyit jelentett, hogy fűtést szerelt a kocsiba.
A továbbiakban több, a korszakban igen is patinás gyártónál dolgozott, mint például a Cadillac, Studebaker, Stutz és a Pierce-Arrow. Rövidesen betört a motorsport világába, és az Indianapolis 500 versenyein nagy sikereket ért el. A II. világháború ideje alatt megalapította az Ypsilanti Motor Company-t, ami harckocsik tervezésével és termelésével foglalkozott, illetve a Tucker Aviation Corporationt, ami pedig katonai repülőgépeket árusított.
Igaz, Preston mindenféle gépezetért rajongott, legnagyobb vágya mégis az volt, hogy megalapíthassa saját személyautó márkáját. Ezt végül 1944-ben ezt meg is tehette. Autóversenyzői múltjának kapcsolatai révén mérnökökre és támogatókra is akadt. Tucker a „jövő autóját” akarta megalkotni, mely címre elsőként a legesélyesebb versenyző a kupé Tucker Torpedo volt.
Sajnos a koncepció túlságosan is költségesnek bizonyult, így pár módosítás után megszületett a végleges, sorozatgyártású modell, a Tucker 48. Az áramvonalas limuzin formaterve már saját korában is meghökkentő volt, bár akkoriban inkább radikálisan újszerűnek számított. Ennek oka, hogy a háborús viszonyok miatt sem a GM, sem a Ford, sem pedig a Chrysler már évek óta nem mutatott be új modelleket, így a 3 nagyhatalom modelljei már jócskán elöregedtek.
Preston autójának formaterve és műszaki megoldásai messze meghaladták korukat, mégis a cég 1950 előtt csődbe ment. De, hogy mégis mik ezek az újítások, s miért is húzta le a rolót, az a továbbiakban kiderül!
Le merem fogadni, hogy ha azt kérdezné valaki, hogy mondj egy farmotoros limuzint, netalán hozzá tenné, hogy küklopsz is legyen, azonnal a csehszlovák Tatra T87-re, esetleg annak kistestvérére, a T600 Tatraplan prototípusára gondolnál. Fel sem merülne benned a gondolat, hogy amerikai autó is lehet farmotoros.
Ez nem baj, hiszen az USA az elmúlt 100 évben alig egy tucat faros modellt dobott a piacra, s ebbe nem értem bele a középmotoros kiviteleket. Előbbiek táborát gyarapítja például a Chevrolet Corvair is. Csak apró részlet, de ha megfigyeled, a 48-asnak oldalanként 3, összesen 6 kormolója volt!
Az orrész közepére szerelt lámpa határozza meg a Tucker küklopsz jellegét. Ez az egyedi formatervi megoldás nem csak, hogy teljesen megkülönböztette a korszak összes többi autójától, de praktikus célokat is szolgált. A 2 szélső fény fixen előrefelé világított, míg középső társuk a kormány irányával azonos irányban mozgott. A géptest orrára szerelt krómfelület a hűtőrács illúzióját volt hivatott kelteni.
A Tucker 48 formatervét tekintve egy kifejezetten modern autónak számított. Külső megjelenését többnyire a ’40-es évek áramvonalas vonalvezetése dominálta, bár alkatra már a korai ’50-es évek elnyújtott, lapított küllemi jegyeit viseli. Az eredetileg 1 000 dolláros fogyasztói ár végül 4 000-re sikerült, ami például a General Motors esetén a Buick és a Cadillac között helyezkedett el. A luxusautó egy akkoriban már kihalófélben lévő elemet, hátsó öngyilkos ajtókat kapott.
Paramétereit tekintve tengelytávja 3 302 mm, teljes hossza 5 563 mm volt. Ehhez egy 2 007 mm-es szélesség és 1 524 mm-es magasság igazodott. Talán nem is meglepő, hogy ilyen termetes gépkocsi önsúlya közel állt a 2 tonnához. Utasok és rakomány nélkül 1 921 kilót nyomott.
Érdekel, hogyan is néz ki testközelből? Nézd meg a Hum3D animációját és járd körbe Te magad!
Az egyedi megoldások a géptesten belül is elburjánzottak. Már magának a műszerfalnak az elrendezése is meghökkentő. A korszak legtöbb modelljén a visszajelzőket és kapcsolókat a műszerfal majdhogynem teljes széltében szórták el, s emiatt a sofőröknek időnként nyújtózniuk kellett, hogy elérjék azokat. A Tucker műszerfala alig volt szélesebb magánál a kormánynál, ráadásul azok is egy karnyújtásnyira voltak a vezetőtől.
Az akku töltöttségét, az üzemanyag szintjét, a motor hőjét és az olajszint méréséért felelős műszereket a sebességmérő köré, annak foglalatába szerelték, így a sofőr akarva – akaratlanul is ránézett a műszerekre. A kulcs jobbján az indítógomb helyezkedett el, a fém kar pedig a kézifék szerepét töltötte be.
Az első üléssor további két érdekességet tartogat, amik akkoriban hatalmas kuriózumnak számítottak. Az egyik az az, hogy a szélvédő biztonsági üvegből készült, így egy esetleges karambol esetén az elöl utazók még ha be is verték a fejüket az üvegbe, az nem vágott sebet rajtuk.
A másik érdekesség pedig az utas oldalán tátongó hatalmas űr volt. Ezt a cég mint „biztonsági cella” emlegette, melynek funkciója annyi volt, hogy karambol esetén az utas összekuporodva „beessen”, így belső szervei nem károsodnak. De ha ekkora figyelmet fordítottak a biztonságra, miért nem szereltek bele biztonsági öveket? Ennek az az egyszerű oka, hogy akkoriban egy autóba sem szereltek. Preston tanácsadói azt javasolták, hagyja el az öveket, mert ez a vásárlókban azt az érzetet keltenék, hogy az autó nem elég biztonságos.
Bár a hátsó utasoknak nem jutott olyan fejedelmi lábtér, mint az előttük utazóknak, a fastback hát mégsem vett el a hasznos fejtérből. Összesen 6 utas szállítására volt alkalmas, akik 3 -3 arányban osztoztak a 2 üléspadon. A kalaptartó kifejezetten termetesre sikerült, akár egy nagyobb bőrönd tárolására is alkalmas volt. Az ajtók nyitásáért a rájük szerelt sárga kapcsolók feleltek, míg azok aljára egy – egy hamutartót szereltek. Ez mondjuk szerintem pont nem volt praktikus.
Nem szokásom az egyes veteránok váltóit külön kiemelni, de a Tucker esetében úgy érzem, ez egy elhamarkodott döntés lenne. De miért olyan különleges ez a 4 fokozatú kézi váltó? A Tuckernek eleinte nem volt pénze sem egy váltó licenszét megvenni, sem pedig egy újat kifejleszteni.
Helyette, szó szerint, öreg Cord 810-es és 812-esek váltóit kukázták ki. Egyes esetekben roncstelepektől szerezték be őket. Ezeket kicsit átdolgozták, és Tucker Y1 néven emlegették a katalógusok. A váltó egy 4 fokozatú manuális kormányváltó volt, automata variáns nem létezett.
Azok után, hogy a váltókat honnan szerezték, egyáltalán nem hiszem, hogy meglepődnél, ha azt mondanám, hogy a fastback küklopszot valójában nem is autókba tervezett erőforrás hajtotta. Hosszas dilemmázás után a cég mérnökei rájöttek, hogy a Bell 47-es helikopterek motorja alkalmas lenne a termetes géptest mozgatására. Ezen felbuzdulva Preston felvásárolt a Franklin Repülőgépgyárat, és a 166 lóerős Franklin 0335-ös helikopter motorokat kissé átalakítva szerelte kocsijaiba.
A 6 hengeres légműtéses gépezetet vízhűtésesre alakították. Az 5 473 köbcentis boxermotor 166 lóerő (124 kW) és 504 Nm-nyi (!) nyomaték leadására volt képes. Legnagyobb sebessége 193 km/h volt, és 10,5 másodperc alatt gyorsult 100 km/h-ra. Felfüggesztése is igazán egyedi volt. A spirálrugók helyett a független felfüggesztés vulkanizált gumiból készült torziós rudakat kapott. Az ihletet az Indy 500 versenyautói nyújtották.
Na de hogyan is szuperál az utakon? Nézd meg a videót és derítsd ki!
Jogos a kérdés, hogyha ennyire innovatív autó volt, a Tuckernek miért kellett egy évnyi termelés után lehúzni a rolót? Az a helyzet, hogy ennek több oka is van. Az első, hogy Preston úgy kezdett részvényeket árusítani, hogy még egy prototípusa sem volt készen. Az „amerikai APEH” csalással és nyerészkedéssel vádolta, majd a hosszas pereskedés után ártatlannak nyilvánították. Mire ez kiderült, a Tucker hírneve olyannyira megromlott, hogy nem volt képes lábra állni.
Emellett az autó első nyilvános bemutatóján a bemutatott modell nem rendelkezett hátramenettel, s a sajtó azonnal rákapott. Megkérdőjelezték, hogy ha tényleg a „Jövő autója”, miért nincs rajta R-fokozat? Emellett szintén ezen az eseményen Preston arra kérte a zenészeket, hogy olyan hangosan játszanak egész este, amennyire csak tudnak, hogy elfedjék az autó szörnyen hangos motorzaját.
Ha ez még nem lenne elég, a vállalat mellett a sajtó magát Preston Tuckert is támadta, melyről az a hír járja, hogy a 3 nagy gyártó kérésére történt. Annyi igazság mégis van benne, hogy ha a Tucker tényleg befutott volna, a nép inkább vette volna a friss 48-asokat, mint az akkor már elavult formatervű és műszaki felszereltségű autókat – a GM, Ford és Chrysler a hadi iparba fektetett, személyautóik fejlesztését a háború alatt szüneteltették. Tucker később Dél-Amerikában folytatta fejlesztéseit, majd sajnálatos módon 1956-ban, 53 éves korában tüdőrákban hunyt el. Életművének emléket állít az 1988-as Tucker, az autóbolond c. film. Ennek előzetesét most meg is nézheted!
Ha megtetszett az autó és szívesen beállítanál egyet a kertbe a muskátlik mellé, jó alaposan bele kell nyúlnod a zsebedbe. Az 1 éves termelés alatt összesen csak 50 példány született, melyek közül 47 élte túl az elmúlt 7 évtizedet.
Egy 48-as ára könnyen több lehet, mint 1,5 millió dollár, ami nagyjából 450 millió forintnak felel meg. A képeken látható példány például az RM Sotheby’s 2018-as monterey-i árverésén 1 820 000 dollárért, vagyis 546 millió 109 ezer forintot ért új gazdájának. Mit gondolsz, Te befektetnél egy 166 lóerős küklopszba, vagy keresnél valami olcsóbb veteránt? További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát vagy nézd meg a Donut Media videóját!
