1957-ben a Mercedes átdolgozta a W186-os zászlóshajót. A W189-est „Adeanuer” néven is emlegetik, mely utat mutatott a valaha gyártott legkülönlegesebb Mercedes, a 600-as megszületéséhez.
A második világháború befejezését követően az újonnan született Német Szövetségi Köztársaság gyártói nagy bajban voltak. A nyugat-németeknek nem volt pénze nem hogy új, de használt autó vásárlására sem. A háborút túlvészelő márkák döntő többsége olcsó és gazdaságosan fenntartható modellek termelésébe kezdett, míg a repülőgyárak a mikroautók piacára törtek be.
A válságos időszak ellenére néhány gyártó továbbra is a pénzesebb rétegeket kívánta kiszolgálni. Így született meg például 1951-ben a BMW 501 „Barokk Angyal”, vagy a Mercedes 300 (W186). Ez utóbbi modell hatalmas sikert hozott a Stuttgarti Csillagnak, 7 éves termelése alatt több mint 12 ezer megrendelésük érkezett.
A 300-as, gyári kódja szerint W186-os Mercedes korának legjobban felszerelt európai luxusautója volt. Ez nem is meglepő, hiszen a Merci úgy döntött, hogy felveszi a versenyt a Rolls-Royce-al. A típust eleinte csak limuzin formájában, később phaeton, vagyis kabrió limuzin, de landaulet kivitelben is szerelték.
Becenevét az NSZK első kancellárjáról, Konrad Adenauerről kapta, aki hivatali ideje alatt ebből, és az utód W189-esből is több példányt állított állami szolgálatba. A 4,9 méteres luxusautót egy 2 996 köbcentis, soros 6 hengeres erőforrással szerelték, ami 125 lóerő leadására volt képes.
A W186-os olyan sikeres luxusautónak bizonyult, hogy 1957-ben bemutatták a ráncfelvarrott változat. Ő, mint W189-es szerepelt a gyár rendszerében, és szinte minden tekintetben jobb és erősebb volt, mint elődje. A korszak európai trendjéhez hűen az ő esetében sem integrálták az első kerekeket a géptestbe, így megőrizte az előző évtized jelentősebb formatervi jegyeit. Vele ellentétben a tengerentúlon már csak pontoon karosszériás modellek jelentek meg.
Az elődhöz hasonlóan a második Adenauer is többféle kivitelben volt rendelhető. A hagyományos limuzinok mellett létezett kabrió, phaeton és landau is. Méreteit tekintve a kontinensen elég tekintélyesnek számított: a 3 150 mm-es tengelytávhoz egy 5 190 mm-es teljes hossz tartozott.
1 860 mm-es szélessége vetekedett az ’50-es évek amerikai autóival, ám 1 950 kilós önsúlyával hozzájuk képest könnyűsúlyúnak számított. Persze az sem egy elhanyagolható szempont, hogy az USA közúti űrsiklóinál jóval visszafogottabb és elegánsabb volt!
De milyen is testközelből ez a Stuttgarti Szépség? Nézd meg a Hum3D animációját és járd körbe Te magad!
Ha inkább az érdekel, milyen is hús-vér formájában ez a 6 hengeres kancellár, nézd meg az alábbi videót!
A W189-es műszerfalát faberakás dominálta, amit az alsó részeken bőrborítás fogott közre. Műszerek terén nem bővelkedett, viszont a korszak összes olyan visszajelzővel felszerelték, amik akkoriban a luxusautók nélkülözhetetlen tartozékai voltak.
Az akkoriban divatos kormányváltóval szerelték, ami rendelhető volt 4 sebességes kézi és 3 sebességes automata kivitelben is. A műszerfal közepén díszelgő analóg óra és rádió az alapfelszereltség részét alkotta, viszont a szervóért és az „Artic-Kar” légkondiért külön kellett fizetni.
Ha ez utóbbira a megrendelő nem tartott igényt, az sem jelentett nagy gondot, hiszen mind a 2 első ajtóra szereltek elefántfüleket. Ha jobban megnézed a fenti képeket, láthatod, hogy Őt még a klasszikus „padlóból kinövő”, nem pedig a modernebb függesztett pedálokkal szerelték.
Azt hiszem a 300d esetében nem egy elhanyagolható szempont a hátsó üléssor bemutatása. Hátul 2 utasnak volt hely, s közéjük egy tekintélyes kartámaszt illesztettek. A hamutartó az ’50-es években még az alapfelszereltség részét alkotta, viszont ami extrának számított az az, hogy a 2 utasnak nem kellett egy hamutartón megosztoznia, mivel mind a ketten kaptak egy sajátot.
A bőrkárpitozás az alapfelszereltség részét alkotta, viszont ha a megrendelő inkább szövetet szeretett volna, azt külön kellett jeleznie. Őt még tekerős ablakemelővel szerelték, melynek oka, hogy akkoriban az elektromos változatok tetemes helyet foglaltak el, nem is beszélve arról, hogy jelentősen megnövelték volna a géptest önsúlyát.
Motor terén nem volt nagy választék, mivel csak egy lehetőség létezett. A Csillag mentségére szolgáljon, hogy ezt a 3,0 literes, soros elrendezésű 6 hengeres erőforrást kifejezetten a ráncfelvarrott Adenauer számára fejlesztették ki, ami M189 néven jelent meg.
A 2 996 köbcenti lökettérfogatú sor-6-os erőforrásnak 2 variánsa, egy 160 és 180 lóerős létezett. A kisebbik 117,5 kW-os volt, ami 237 Nm-nyi nyomatékon dolgozott, míg a 180-as változat 134 kW-os volt, és 260 Nm-nyi forgatónyomatékkal bírt.
Legnagyobb sebessége 170 km/h volt, és 12,9 másodperc alatt gyorsult állóhelyből 100 km/h-ra. Ez akkoriban egy nagyon szép eredmény volt limuzinok tekintetében! Fogyasztása már kevésbé volt baráti. Minden megtett 100 km-en átlagosan 14,7 litert is elszürcsölt. Ez végülis nem probléma, hiszen aki válságos időben ki tudta fizetni a 27 ezer márkás árat, annak bőven volt miből tankolni. Hozzáteszem ez a német luxuslimuzin még mindig szerényebb volt, mint bármelyik kortárs V8-as amerikai népautó.
A száguldás féken tartásáért vákuumos hidraulikus dobfékek feleltek, és mind a 4 kerék független felfüggesztést kapott. Újításnak számított a központi zsírzó rendszer, amit kényelmesen, a műszerfalon elhelyezett kapcsolóval lehetett működtetni.
De hogyan is szuperál az utakon a W189-es? Less bele az alábbi videóba és vidd el egy körre!
A 300d termése 1957-ben kezdődött, és egészen 1962-ig tartott. Ez idő alatt 3 077 példány hagyta el a gyártósort. A rákövetkező évben a Mercedes bemutatta az utód 600-as (W100-as) modellt, amit kifejezetten azért tervezett a cég, hogy legyűrje a Rolls-Royce-t.
A „Großer Mercedes” örökölte az Adeanuer zászlóshajó címét, és a mai napig a valaha gyártott legjobb Mercedesek egyikeként tartjuk számon. Az Ő esetében is a cég egy kifejezetten a típushoz illő motort tervezett, amit M100-as néven mutattak be.
A 600-as különlegessége, hogy minden kényelmi funkciót hidraulikus rendszerek működtettek, így például ha nagy erővel nyomtad le az ablakemelő gombját, az olyan gyorsan ugrott fel, hogy egy felnőtt ember nyakát is elroppanthatta!
Utána jártam, mennyibe is fájna befektetni egy W189-esbe. A ClassicDigest oldalán például egy 1959-es limuzinért 75 000 eurót kérnek, ami nagyjából 24,8 millió forintnak felel meg. A képeken bemutatott 1958-as példány az RM Sotheby’s 2013-as londoni árverésén 70 560 fontért, vagyis 26 millió 327 ezer forintnak megfelelő összegért talált új gazdára.
Az Adenauer egy nagyszerű példa arra, hogy egy háború sújtotta, kettészakadt országban is lehetséges drága és kimagasló minőségű luxusautókat értékesíteni. Az Adenauer korának egyik legjobb autója volt, ami a méltán elismert Rolls-Royce-okkal versengett.
Leváltása utat mutatott a világ legjobb és legelitebb Mercedesének megalkotásához, ráadásul egy korszak vezetőjéről kapta a becenevét, ami egy nagyon is ritka jelenség!
Mit gondolsz, Te Adenauer helyében a 300d mellett döntöttél volna, vagy inkább egy BMW mellett döntöttél volna? További képekért és részletekért keresd fel az RM Sotheby’s hivatalos oldalát!
