Az 1930-as évek Amerikájában számos olyan típust szereltek, melyekkel bármely maffiafőnök büszkén mutatkozhatna. Közülük mutatok ma be neked négyet!
Az utóbbi időben hanyagoltam a #Top amerikai sorozat folytatását, így arra jutottam, hogy ma bemutatok neked négy olyan autót, amit az 1930-as évek Amerikájában gyártottak, és csak a legpénzesebb vásárlók juthattak hozzá.
Ha kedveled az amerikai vasakat, a fenti linkre kattintva megtekintheted a sorozat korábbi 8 részét, de az #amerikai autó kulcsszóval több klasszikus jenki modell részletes leírásáról és típustörténetéről is olvashatsz. De nézzük is, mely modellek kerültek bele a mai listába!
Cadillac Series 452 „V16”, 1930–1937
Ha már drága amerikai autókról beszélünk, kezdjük is a sort egy Cadillac modellel, ami ráadásul a ’30-as években a V jelű márka legdrágább modellje volt. Ez pedig nem más, mint a 452-es sorozatú modell, amit egyszerűen csak „V16”-nak is szoktak emlegetni.
A két világháború között a General Motors luxusmárkája három fő csoportra osztotta típusait. Ezeket erőforrás szerint V8-as, V12-es és V16-os variánsokra osztotta fel. A 452-es Cadillac a választék csúcsát jelentette, amely termelésének első évében adták el a legtöbbet, ám a válság és a II. világháború véget vetett ennek. Összesen közel 3700 példány hagyta el a gyártósort. 1930-ban nagyjából 2500 modell készült, ám 1935 és 1937 között éves szinten átlagosan már csak 49.
Természetesen a V16-osból nem csak limuzin változatok készültek. A XX. század első felében még az volt a módi, hogy a luxusgyártók csak egy járóképes alvázat adtak át a vevőnek, aki továbbküldte saját karosszériaépítőjéhez, aki a kuncsaft kívánsága szerint az alvázat „felöltöztette”. Így lehetséges az például, hogy egy akkori kupé, kabrió, phaeton (kabrió limuzin) és rögzített tetős limuzin teljesítménye kizárólag a felépítmény tömegétől függött.
A 452-es típusjelölése valójában utalás a motor lökettérfogatára, ami a V-alakban elrendezett 16 henger esetén 452 köbhüvelyknek, azaz 7,4 liternek felelt meg. Ez a 7406 köbcentis erőforrás 150 lóerő leadását tette lehetővé. Váltó terén egy lehetőség létezett, ami egy háromsebességes padlóváltó volt. Ez önmagában nem igazán izgalmas, az viszont, hogy mind a három előremeneti fokozatot szinkronizálták, annál inkább! Akkoriban a szinkronos váltók a legdrágább autók kiváltságai voltak.
Természetesen a többéves termelés ideje alatt a formatervet sokszor átdolgozták, továbbá az autó érdekessége, hogy a V16-os, s a kortárs V8-as és V12-es kiadást is Harley Earl tervezte, az USA első igazi formatervezője, aki az autó esztétikai megjelenését a gép funkcionalitása elé helyezte. Harley E. később a General Motors designer osztálynak legfelsőbb vezetőjeként tevékenykedett, ő és a Chrysler-konszernben dolgozó riválisa, Virgil Exner miatt bontakozott ki az 1950-es évek „Uszony háborúja” is!
A Cadillac Series 452 egy igazán különleges elit autó volt, amit az is bizonyít, hogy az USA legmódosabb üzletemberei is a vásárlók listáját gyarapították. További érdekesség, hogy még Al Caponénak is volt V16-os Caddy modellje, de bár ő a V jelű márka legdrágább tagján kívül a két olcsóbból is vett magának.
Ha részletesebben is érdekel a 16 hengeres monstrum története, olvasd el a róla szóló írásomat, és nézz bele az alábbi phaeton, vagyis kabrió limuzin kivitelű példány videójába! Amennyiben a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg!
Cadillac Series 90 „V16”, 1938–1940
Ha már szót ejtettünk a Cadillac V16-os modelljéről, beszéljünk annak jogutódjáról, a Series 90-esről is, ami szintén a „V16” becenevet kapta. Bár a 90-es széria tagjai frissített vonalvezetést kaptak, műszaki megoldásaikban szinte megegyeztek elődeikkel.
A 90-es modellek formaterve már az 1930-as évek tipikus megoldásait hordozták, mint például a géptestbe integrált csomagtér és a robusztus, mégis elegáns első sárvédők. Erőforrás tekintetében ezek is egy 16 hengeres, V alakban elrendezett változatot kaptak, ám a 7,4 literes lökettérfogatot 7,1-re csökkentették. A „downsizing” ellenére a gépezet 150 lóerejét 185-re (138 kW) növelték, ami akkoriban borzasztóan erősnek számított.
Ahogy a Series 452-esetén is, a vásárló egy járóképes alvázat kapott, ám amit az előző Caddy modellnél kifelejtettem, az az volt, hogy az USA-ban a gyártók saját karosszériaépítő cégekkel is rendelkeztek, így plusz pénzért felajánlották, hogy az autó elkészítésének második fázisát is lebonyolítják. Ezért is szokták a V16-osokat Fleetwood néven is emlegetni, mivel ez az építő cég a General Motors tulajdonában állt.
Ha közelebbről is megnézed a fenti képet, láthatod, hogy mely formatervi elemek voltak az 1930-as évek legesztétikusabb elemei. A fenti hétszemélyes limuzin már termetével is tekintélyt parancsoló volt, mivel a 3581 mm-es tengelytávhoz 5639 mm-es teljes hossz társult.
Ahogy ez a két világháború között teljesen természetesnek számított, a luxusautók hátsó ajtajait hátul zsanérozták, ami nem volt egy kifejezetten praktikus megoldás, mivel ezek az ajtók menet közben időnként kinyíltak, s mikor az utas megpróbálta bezárni, kiesett, az ajtó fejbe csapta és meghalt – biztonsági öv még bőven nem létezett. Emiatt szokták a hátul zsanérozott ajtókat „öngyilkos ajtónak” is nevezni. A ’30-as évekbeli esztétikai megoldások tárházát az un. „opera ablak” csak tovább gyarapítja, ami az 1970-es években reneszánszát élte. Erről részletesebben az 1976-os Oldsmobile Regency 98-ról szóló írásomban olvashatsz.
Ha neked is megtetszett ez a különleges megjelenésű, különlegesen drága korai „izomautó”, less bele az alábbi videóba! Amennyiben a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg!
Duesenberg Model J, 1928–1937
Ha már a listában két Cadillac szerepel, nem tehetem meg, hogy nem ejtek szót arról az egy márkáról, ami maga mögé tudta utasítani a Cadillac modellt. Ez pedig a Duesenberg, mely Model J változata a korszak legelitebb autója volt, minden valamire való filmsztárnak, hírességnek és mágnásnak volt belőle.
A Duesenberg egy indianapolisi székhelyű vállalat volt, melyet a Duesenberg testvérek, August és Frederick alapított és működtetett. Autóik nem csupán ultra-luxus felszereltségük miatt voltak borzasztóan kívánatos modellek, de a korszak Amerikájában a legerőteljesebb autók is voltak. Ez persze annak köszönhető, hogy August & Frederick rajongtak a korai motorsportért, és minden megrendelést úgy készítettek el, hogy az adott példány egy potenciális versenyautó lehessen – a Duesenberg is járóképes alvázakat adott át, a „kész” autóért pluszban kellett fizetni.
Ahogy fentebb már utaltam rá, a Model J-k mindegyike versenymotort kapott. Bár a J termelésének idején kizárólag ezt az egy modellt szerelték, három változatban lehetett rendelni. A sztenderd, „fapados” változat 265 lóerős volt, ami akkoriban nagyon erősnek számított: viszonyítási alapnak vegyünk egy népautót, például a Ford T Modellt, ami összesen csak 20 lovas volt!
1932-ben jelent meg az átdolgozott, jóval erősebb SJ változat, melynek nevében az „S” a „supercharged” kifejezésre utalt. Ezek már 320 lóerősek voltak, viszont labdába sem rúghattak a választék csúcsát jelentő SSJ modellekkel, melyek már 400 (!) lóerősek voltak, s szinte egyeztek az SJ-kkel, ám azoknál rövidebb tengelytávot kaptak.
Így már azért érthető, hogy miért a Duesenberg volt a ’30-as évek legádázabb luxusgyártója, s hogy a Cadillac 185 lovas V16-os modelljei „lassú tragacsoknak” tűntek mellettük. Emellett a Duesy J-k V16 helyett sornyolcasok voltak. Sajnos a válság és a II. világháború közeledte nagyon rossz hatással volt az amerikai autóiparra, ami a független gyártók tömeges megszűnéséhez vezetett. A Duesenberg is kénytelen volt lehúzni a rolót, s veszte esélyt adott a Cadillac számára, hogy átvegye Amerikai első számú luxusgyártójának címét!
Ha közelebbről is megnéznéd ezt a bitang erős gépsárkányt, less bele az alábbi videóba, amiben egy 1936-os kabrió limuzint, régies nevén „phaetont” mutatnak be. Amennyiben a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg!
Packard Twelve, 1933–1939
A Packard egy méltatlanul elfeledett gyártó, mely teljes karrierje során a legdrágább kategóriában képviseltette magát. Több mint 50 éves fennállásuk alatt egyszer sem változtatta meg szlogenét, mivel kifejezetten ütős volt. A legenda szerint a cégalapító James Ward Packardot olyannyiszor keresték telefonon, hogy meséljen típusai megbízhatóságáról és egyéb részletekről, hogy végül mindenkinek azt válaszolta, hogy „Ask the man, who owns one”, vagyis „Kérdezze azt, akinek már van”. Ez a hat szó nagyon is meggyőzően hatott, ami azt sugallta, hogy bárki, aki Packardot hajt, csak jót tud mondani az autójáról!
Tegyük fel, hogy az 1930-as éveket írjuk, és egy kifejezetten jómódú üzletember vagy. Új autót akarsz venni, ami azt sugallja, hogy bejött az élet, de egy Cadillac túl drága lenne, a Duesenberg pedig már szóba sem jöhet. Ekkor eszedbe jut, hogy Packardot kellene venned, mivel azok jóval olcsóbbak, mint a Duesy modellek, viszont azok a Packy-k is a legelitebb luxuskategóriát képviselik.
Mellékszál, de érdekes: Az ’50-es években a kritikusok úgy jellemezték a Packardot, hogy jóval visszafogottabb, konzervatívabb, mint a Cadillac, de jóvalta nagyobb presztízsű, mint a Lincoln. A Packard volt az első gyártó, aki képes volt 12 hengeres motort gyártani, amelyet két darab V6-osból állítottak elő.
A Twelve típusjelölés az autó V12-es erőforrására utal, ami 7300 köbcentinyi lökettérfogattal dolgozott. A Twelve amúgy a Twin Six, magyarul „Iker Hatos” utódjaként jelent meg, és a Packard palettáján a Super Eight felett állt, ami egy 8 hengeres motort takart. A Twelve 7,3 literes V12-esét az 1935-ös modellévre kicsit átdolgozták, s onnantól a széria termelésének 1939-es leállításáig 7,8 literes motorral szerelték.
Természetesen a Packard sem korlátozta be, hogy a 12-es milyen kivitelben rendelhető, ők is a megrendelő fantáziájára bízták. A fentebbi képeken egy tradicionális „Town Car” kivitelű modell látható, ami annyit tett, hogy az utasokat egy üvegfal választotta el a sofőrtől. Míg a hátsó üléspadon, mondhatni páholyban az utasok rögzített, bőrszerű anyaggal behúzott tető alatt utazhattak, a sofőrt nem védte semmi az elemektől. Pár esetben a sofőr fölé egy elhúzható ponyvatetőt illesztettek, ám azt ritkán használták, mivel a pénzes tulajok valamiért szerették, hogy a „kormányos” felett nincs tető.
A Town Car kivitel, mint a legtöbb múlt század eleji kivitel is, a hintók korára nyúlik vissza. Ezt a formatervi megoldást Franciaországban eredetileg Coupé de Ville néven emlegették. Az évtizedek múlásával a nevek új jelentést kaptak, gondolj csak a Cadillac Coupé de Ville-re, ami egy kupé, vagy a Lincoln Town Car, ami egy hagyományos limuzin! Ugyanez a helyzet a Volkswagen Phaetonnal is, ami egy rögzített tetős limuzin típusjelölése, ám a kifejezést eleinte a lehajtható tetejű limuzinokra használták.
Ha megtetszett ez a különleges amerikai luxusautó, nézd meg az alábbi videót! Amennyiben a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg!
A fenti négy autó saját korában a legelismertebb ultra-luxus modellek közé tartoztak. Persze rajtuk kívül a Lincoln, Marmoon, Franklin és több más gyártó is szerepelt az amerikai luxuspiacon, róluk a folytatásban olvashatsz. Addig is, oszd meg velünk, a fenti négy típus közül melyik jön be a legjobban, és kukkants bele az alábbi galériába!
