2019. augusztus 20. | 16:50

A Montecarlóban minden benne volt, amiért egy olasz autót szeretni szokás: szépség, stílus, szenvedély. Hibái is voltak, mégsem lehet rá igazán haragudni!

Régen a Lancia maga volt a négy keréken guruló művészet. A szépség, a szenvedély és a temperamentum csodás elegyét alkották, a Fulvia, a Stratos, a Delta Integrale vagy a 037, mind olyan csodálatos autók voltak, amelyek még hosszú évtizedek után, ma is olyan hatást tudnak kiváltani a benzinvérűekből, mint kevés tárgy ezen a világon.

Aztán ahogy telt az idő, valahogy eltűnt a temperamentum, a szenvedély, majd a szépség is, csupán a hatás maradt, amit a Lancia ezredforduló utáni modelljei váltottak/váltanak ki az emberekből. Ez a hatás azonban korántsem úgy bizsergeti az érzékszerveket, mint anno, sokkal inkább hidegrázást és akut fejfájást okoz a befogadó számára. Végül is ez is művészet, csak kevesen tudják mire gondolt a „költő”.

Gondolok itt a Thesisre, az Ypsilonra vagy a Musára, amelyek ugyan próbálták megőrizni a Lancia stílusjegynek számító hűtőmaszkot, de ezt leszámítva, elég érdekesen néztek ki. A Chrysler égisze alatt azért visszafogottabb dizájnok születtek, de ekkor meg felmerül a kérdés: hova lett az önálló identitás? Hova lett az a tűz, ami egykoron annyi szívet megdobogtatott? Sajnos már rég bealudt, az amcsik csak a parazsat taposták el. De elég most már a melankóliából és a negatív gondolatokból, emlékezzetek inkább vissza arra az időszakra, amire érdemes: a 70-es évekre!

Ekkor még a kisautó tényleg kicsi volt, nem volt milliónyi biztonsági és komfortberendezés, ezért könnyűek maradtak a futószalagról legördülő kocsik. És ha valami könnyű, akkor nem kell bele kihegyezett, agyonturbózott motor, mert csekélyebb krafttal is nagyot lép. Így lehetett ekkor 120 lóerős járművet sportautóként eladni. Ma ez már egy városi kompaktban is kevésnek számít.

Persze volt már ilyenkor Ferrari, meg Lamborghini, 250 km/h feletti végsebességgel, de hát, na. Azok már akkoriban is horror árba kerültek. Viszont jóval kevesebbért is kaphattál tempót, stílust és extravagáns formát, csak be kellett sétálnod egy Lancia kereskedésbe és rábökni a Montecarlóra, hogy ilyet szeretnél. Babakékben.

Az említett szépséget 1975-ben mutatták be Genfben, első változatát még Beta Montecarlónak hívták, valószínűleg senkinek sem fogok újat mondani, hogy a fényűzés és rongyrázás európai központjáról kapta típusnevét, az viszont érdekes, hogy nem kötőjellel és nem is külön, hanem egybe írandó a Lancia esetében. Találó volt a névválasztás, ugyanis az olasz sportautó olyan volt akár a kaszinóközpont: kicsi, de különleges.

Hossza még a 4 métert sem érte el (3813 mm), de, ami igazán elképesztő, hogy csupán 119 centi magas volt a Montecarlo! Viszonyításképp, egy korai MX-5-ös Mazda IS 4 centivel magasabb volt nála! Ezzel együtt járt a pihekönnyű súly, a kis olasz sportkocsi csupán 1 tonnát nyomott a mérlegen.

Formatervének története igazán kalandos volt: a Fiat miután nyugdíjazta a 124 Coupét, felkérte a Pininfarina műhelyét, hogy dobjanak össze valami kis szépet, de Bertone közbeszólt és megcsinálta egy jóval szimpatikusabb összegért cserébe. Így született meg a Fiat X1/9. Viszont ez Pininfarinát kicsit sem érdekelte, folytatta projektjét az X1/8 néven, a tervek szerint 3,0 literes V6-os blokk került volna a sofőr mögé, középre. Ez volt a neves olasz karosszériaépítő műhely első, teljesen önálló projektje, ezelőtt mindig valaminek az alapjaira építettek, vagy valaminek az alapját dolgozták át. Paolo Martin 1971-re készült el a kasztnival.

Később beütött a nagy olajkrach, ezért vissza kellett fogni a köbcentit, X1/20-re nevezték át a projektet, a továbbiakban már csak 2,0 literes egységben gondolkodtak. Első szereplése 1974-ben volt, Fiat Abarth SE 030-ként versenyeztek vele, ám ezután átpasszolták a Lanciához, akik a legtöbbet tudták kihozni belőle. A Fiat X1/9 prémium változataként igyekeztek értékesíteni.

Apropó versenyzés. A Montecarlo Turbo meghatározó résztvevője volt a Group 5 futamoknak, 1979-ben megnyerte a World Championshipet a 2,0 liter alatti kategóriában, 1980-ban és 1981-ben pedig abszolút győztes lett. Emellett még több szériában is a dobogó legmagasabb fokára állhatott, teljesítménye ezeknek a szörnyetegeknek 440 és 490 lóerő között alakult. És nem mellesleg a későbbi bajnok, a 037-es is a Montecarlo Turbo alapjaira épült. 

Amennyire kalandosan alakult a sztorija, annyira ütős lett, amikor elkészült: nézd csak meg a formatervet! Ránézésre bőven a 80-as évek második felére saccolnám a dizájnt, és szerintem nem csak én vagyok így ezzel. A Pininfarina műhelye, mintha csak utazott volna az időben 10 évet, hiszen gondolj bele a Montecarlo már 1975-ben piacon volt!

A kis Lancia szívét egy 2,0 literes Lampredi sornégyes adta, a vezető mögé, középre szerelve. A dupla vezérműtengelyes egység 6000-es fordulaton 120 lóerőre volt képes, ami 190 km/h-s végsebesség elérését tette lehetővé. A 0-100-at kicsit több, mint 9 másodperc alatt futotta.

1980-ban érkezett a ráncfelvarrás, száműzték a Beta-t a típusnévből, immáron hivatalosan is csak Montecarlónak nevezték. A legszembetűnőbb változást egyértelműen a jellegzetes Lancia stílusú hűtőrács jelentette, amit az 1979-es Deltáról örökölt meg, de a hátsó üvegezés is újításnak számított, ezt a jobb kiláthatóság miatt eszközölték az olaszok. Nagyobb felniket, fékeket, karburátorokat és Marelli elektromos gyújtástrendszert kapott, a fékszervót viszont eltávolították. Hogy miért? Túl nagy volt a rásegítés és nedves aszfalton szinte azonnal leblokkoltak a kerekek, aminek könnyen perec lehetett a vége.

Sajnos nem ez volt az egyedüli problémája a Montecarlónak. Sokan panaszkodtak, hogy az autó viselkedése egyáltalán nem váltotta be azokat a reményeket, amiket a kinézete alapján vártak tőle, sőt, kimondottan bénán viselkedett a kanyarokban. Hangja is hagyott némi kivetnivalót maga után, sem motorja, sem pedig váltója nem volt a finomság és megbízhatóság kvintesszenciája. Ja meg rohadt is, kegyetlenül.

Most ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy minden főeleme hulladék volt, de ha itt állna mellettem, vagy esetleg benne ülnék egy ilyenbe…még a legnagyobb erőfeszítés árán se lennék képes ilyen jelzőt használni rá. Mert ránézek és elolvadok. Tökéletes arányok, hibátlan stílus és olyan dizájn, hogy libabőrös leszek minden porcikájától. Hatást vált ki az emberfiából, de nem úgy, mint az ezredforduló utáni Lanciák. Nem. Itt még tudták, hogy mitől döglik a légy. Lehet, hogy kicsit rossz mindene, de pont ettől lesz nagyon olasz.