A Mini 50 árnyalata című cikksorozat előző részében megismerkedhettél 4 típussal, melyeket ma a klasszikus Mini elődeinek tekintünk. Ma bemutatok neked 4 angol kisautót, amiket Mr Bean autójának alapjaira építettek, ám attól jelentősen eltérnek.

Elsőként kezdjük is egy könnyedebb módosításon átesett változattal, majd térjünk rá azokra a modellekre is, amik annyira eltérnek az eredeti tervektől, hogy az angol tudósokon kívül senki sem lett volna képes kitalálni őket. Elsőként íme a Countryman, vagyis a kombi!

Austin Se7en Countryman, 1960 – 1969

1960 egy nagyszerű év volt a Mini történetében, mivel ekkor jelentek meg a továbbfejlesztett változatok. A kombik és furgonok mellett rövidesen pickup kivitelben is rendelhetővé vált, ráadásul teljesítmény terén is történt némi fejlődés.

1960 Austin Mini Countryman, élénk vörös, woody faberakás, elölnézet, oldalnézet, balról, távolról ráközelítve, alulról fotózva
A kombikat az Austin és a Morris is forgalmazta. A képen: Austin Mini Countryman

Ahogy a korábbi esetekben is, a BMC Austin és Morris márkanév alatt is szerelte a kistermetű kombikat. Az Austinok a Se7en Countryman, a Morrisok a Mini Traveller, vagyis ”utazó” típusjelölést kapták. Az autót 25 cm-rel megnövelték, így teljes hossza 2,4 méteresre nőtt.

Eleinte a cég ragaszkodott az akkor nosztalgikus érzelmeket kiváltó „woody wagon” faberakásokhoz, melyek esztétikai célokat szolgáltak. Hamarosan ezt a design elemet elhagyták, egy vásárlói réteg mégis ragaszkodott hozzá, így az alapfelszereltségek listájáról átkerült az extrák közé.

Morris Mini Traveller, piros kombi, fehér tetővel, elölnézet, oldalnézet, balról, háttérben tengerpart
1967-ben a motor erősebbé vált. A képen: Morris Mini Traveller

A hagyományos hatchback modellekhez hasonlóan a kombik, furgonok és pickupok teljesítménye is idővel megnövekedett. 1967-ben megjelent a ráncfelvarrott változat, amit már a korábbi 848 köbcentis erőforrás helyett az új 998-assal szereltek.

Ha jobban megfigyeled a kombikat, megfigyelheted, milyen okos módon tervezték meg a „teherszállító” Miniket. A Fiat 500 Giardinierához hasonlóan a helykihasználás érdekében hátra tolóablakot kapott, így a tekerő berendezés nem foglalta el az értékes helyet. Emellett a csomagtér ajtaja a hagyományos furgonokéhoz hasonlóan 2 irányban oldalra nyílt, így egy termetesebbgéptest érzetét keltette.

A termelés 1969-ig tartott, s ez idő alatt az Austinokből és Morris-okból közösen több mint 200 000 példány talált gazdára. De hogyan is néz ki testközelből ez a „nagyon angol” kisautó? Nézz bele a videóba és vidd el egy körre!

Morris Mini Pick-up, 1961 – 1983

Ha már magában az nem lett volna elég, hogy a klasszikus Mini alig 2 év alatt meghódította egész Nagy-Britanniát, a vásárlók rajongását csak tovább fokozta, hogy 1960-ban megjelent a kombi és dobozos kivitel, melyeket a rákövetkező évben követett a pickup változat.

1971 Austin Seven pickup, fehér, elölnézet, oldalnézet, balról, döntve, alulról fotózva
A pickup változatok terhelhetősége 250 kiló volt. A képen: 1971 Austin Mini Pick-up

A pickupok műszakilag nem tértek el a kombiktól, lényegében annyi volt a különbség, hogy a rakodótér nyitott volt. Utastere egyezett a személyautókéval, ami akkoriban luxusnak számított, mivel a haszongépeket mindig is puritánabbra tervezték.

Jó, ez a Mini esetén furcsán hangzik, mivel az autó alapból elég spártai volt, viszont a pickupokat könnyen „lebutíthatták” volna. Hasonló eset Amerikában a Hudson Bigboy esete, ami valójában a Commodore platós változata volt. Az, hogy 1946-ban egy platós olyan felszerelt legyen, mint egy autó, valóságos csodálatot váltott ki a közönségből. Ha részletesebben is érdekel a téma, keresd fel a Hudson Bigboy-ról szóló írásomat!

1972 Morris Mini Pickup, világos szürke, elölnézet, oldalnézet, jobbról döntve
A ’60-as években a pickupok a fiatalok önkifejező eszközeivé váltak. A képen: 1972 Morris Mini Pick-up

A BMC természetesen ragaszkodott hozzá, hogy a Morris mellett az Austin is forgalmazza a kis platóst. Így született meg az Austin Se7en Pick-up, amit testvérével egyetemben többször is átneveztek. A legnagyobb változtatás a 3. generációs modellek megszületésével érkezett, mikor a’60-as évek legvégén a BMC ráunt a 2 márkanév használatára, és Mini néven új márkát alapított.

Első ránézésre azt hihetnéd, hogy a pickupokat többnyire vidéken vásárolták, ám ez nem így van. Az 1960-as évek Londonjában nagyon is népszerű volt a „bohém fiatalok” körében, mivel megjelenésük egyedi volt, ráadásul a hagyományos kivitelekhez képest sokkal tágasabb volt, így kiváló szabadidő autónak bizonyult. Nézz bele a videóba és meglátod, milyen vagány kisautóról van is szó!

Az erőforrások fejlesztésére nem fordítottak különösebb figyelmet, ám a felszereltségi szintre nagyon is odafigyeltek. Idővel párnázott kormányt és szinkronizált váltót kapott. Az extrák közé tartozott például az utas oldali napellenző, krómozott hűtőmaszk, biztonsági övek és a laminált szélvédő.

Mini Moke, 1964 – 1989

Meglepő módon a Miniből terepjáró változat is készült, amit eredetileg katonai célokra fejlesztettek ki. A terv az volt, hogy egy olyan könnyűsúlyú autót építsenek, minek ha lehajtják a szélvédőjét teljesen lapossá válik, így egymásra helyezve lehetne őket szállítani.

1961 Mini Moke, fehér tengerparti cirkáló, elölnézet, oldalnézet, jobbról döntve, távolról fotózva, ráközelítve
A Moke-t eredetileg katonai járműnek szánták, de végül szabadidő autó lett belőle

A tervből végül nem lett semmi, ám a BMC látott fantáziát a dologban, így ’61-ben piacra is dobta a különös terepjárót. Ez akkoriban elég kockázatosnak számított, mivel a közönség inkább bízott a leselejtezett katonai gépekben, mint az új „civil” terepjárókban.

A nehézségek ellenére a Moke mégis megtalálta szűkös piacát, ráadásul Ausztráliába is exportálták. ’69-ben az erőforrást 1098 köbcentisre növelték, majd idővel megjelent a Moke California is, ami csak 2 üléses volt és egy 1 275 köbcentis motor hajtotta.

De hogyan is repeszt ez az albioni csoda? A videóból kiderül!

A „Moke” amúgy egy archaikus angol szó, melynek jelentése „málhás szamár”, ami a Minihez képest zord megjelenése és offroad jellege miatt illett is rá. Bár a széria termelése az Egyesült Királyságban 1981-ben leállt, Ausztráliában még további 8 évig szerelték.

Wolseley Hornet, 1961 – 1969

Annak ellenére, hogy a Moke megjelenését már nem lehet überelni, azt hiszem a lista ezen tagja sem egy olyan modell, amire elsőre azt mondanád, hogy szoros rokonságban áll a Minivel. Ez pedig a Wolseley Hornet, vagy más néven a Riley Elf, ami a Mini „urizáló” változata volt.

Wolseley Hornet, szürke szadán, elölnézet, oldalnézet, jobbról döntve, ráközelítve
A Wolseley Hornet és a Riley Elf a Mini luxusváltozatai voltak. A képen: 1969 Riley Elf MK III

A BMC konszern természetesen nem csak az Austinból és Morrisból állt. Tulajdonjoga volt a Wolseley és Riley márkák felett is, melyek közül ez előbbi a ’10-es és ’20-as évek Angliájában a legelőkelőbb márkák közé tartozott.

Sajnos az idő múlásával anyagi nehézségekbe keveredett, így a British Motor Corporation felvásárolta. Bár továbbra is a cégcsoport legelitebb modelljeit árulta, messze elmaradt korábbi önmagától. A Hornet, azaz „lódarázs” megnevezéssel már a NASCAR-bajnok Hudson Hornet esetében is találkozhattál, ám a britek darazsa messze nem ért el olyan sikereket, mint a jenkik azonos nevű modellje.

Wolseley Hornet feneke, világoskék szedán, hátulnézet, oldalnézet, jobbról döntve
A Hornet és Elf célja az volt, hogy elérjék a konzervatívabb potenciális vásárlókat. A képen: 1967 Wolseley Hornet

De miért is volt szükség ezekre a bizarr Minikre? Megjelenése idején a Mini nemhogy kultuszautó nem volt, hanem egyenesen ijesztő a konzervatív vásárlók szemében. A BMC úgy próbálta elérni ezeket az embereket, hogy egy „szedánosított” kivitelt készít, melynek az orrára a luxusautók mintájára egy függőlegesen nyújtott hűtőrácsot szerelt. Emellett faberakásos, diófa erezetű műszerfalat kapott, míg az ajtók zsanérjait is elrejtették, ami növelte az „elegancia” érzetét.

Motor terén a Hornet és az Elf is egyezett a Mini erőforrásaival. Eredetileg ők is az „A” sorozatú 848 köbcentis erőforrást kapták, idővel 998-re emelkedett. Ez annyit tett, hogy teljesítményük 34-ről 38 lóerőre bővült. Bár mind a 2 modell „elitebb” volt Mr Bean autójánál, a kétajtós limuzinok közül a Riley Elf, vagyis törpe volt a még inkább exkluzív modell.

Az alábbi rövidfilm részletesen bemutatja az angol lódarázs apró részleteit, így ha bejön a szedán Mini, szerintem érdemes belekukkantani!

veterán autós könyv borítója, Alessandro Sannia, Mini c. könyve, fedőlap képe
A Mini c. könyvben további érdekességeket is olvashatsz a Miniről

A fenti 4 autó és testvéreik, bár furcsák, mind különleges a maga nemében és sokat hozzátett az angolok motorizációjának fejlődéséhez. Ha részletesebben is érdekel a Mini története, olvass bele Alessandro Sannia „Mini” c. könyvébe, és  a cikk végén szavazz a kedvenc modelledre!