A fuldai töltött hurkával bővül az Alapjárat mikroautó sorozata.
A Zündapp Janus sikere után bemutatom neked másik kedvenc kétajtós német „sportkupémat”, a Fuldamobil S6-t. A Fulda városában gyártott kisteljesítményű járgány a buborékautók egyik legkorábbi képviselője.
A mikroautó terveit egy NSZK-s újságíró, Norbert Stevenson rajzolta meg. Stevenson célja egy városi kisautó megalkotása volt, mely két személy szállítására alkalmas. Terve megvalósításában végül a Bosch egyik legismertebb alkatrész kereskedője, Karl Schmitt segédkezett. Több típus is készült, bár a korabeli reklámokban és brosúrákban Fulda-Mobil vagy Fuldamobil néven szerepelt, típusmegjelölés nélkül.
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
Legismertebb modellje az S6 volt. Olcsó és megbízhatónak bizonyult, a gyártás jogát több külföldi gyár is megvette. Az Egyesült Királyságban, Chilében és Törökországban Nobel, Argentínában Bambi, Hollandiában Bambino, Svédországban FKF (Fram King Fulda) márkanév alatt készültek.
Elődje, a Type N mindösszesen csak pár hónapig készült, 1951 februárjától júniusáig. Ez idő alatt 48 példányt gyártottak le. Szerkezete fából, külseje furnérlemezekből, majd fémből készült. Persze közel sem volt olyan biztonságos, mint egy kortárs Volvo, annyi előnye mégis volt, hogy a karosszéria nagyon is könnyű volt.
A vásárlókat mégsem fenti tulajdonságai, inkább formaterve tántorította el. A nyugat-német lakosságnak nem tetszett a mikromobil csapott, zárt orra. Szerették volna, ha az autónak akkor is lenne „motorház teteje”, ha az autó valójában farmotoros. További gondot jelentett a szélvédő bepárásodása, mivel gyárilag nem kapott sem ventilátort, sem ablaktörlő lapátot.
’53 októberében megjelent az átdolgozott modell, az S6. A prototípust a cég már júliusban bemutatta Düsseldorfban, ahol a konstrukció arany érmet kapott az olcsó és gazdaságos kisautó megalkotásáért. A formaterv láttán számos asszociáció született, egyesek a Porsche kistestvéreként, mások Walt Disney Malackájához hasonlították.
A Type N-hez képest az S6 jelentős fejlődésen esett át. Szerkezete és váza alumíniumból készült, kasztnija szélesebb volt és még ablaktörlőt is kapott! A két ülést teljesen hátra lehetett dönteni, hogy két személy számára fekvőhelyet biztosítson. Problémát jelentett, hogy a motor rezonanciája kihatott az autó teljes testére. Ezt úgy orvosolták, hogy a motort gumival elválasztották a géptesttől. A nyújtott kasztni már magában egyedinek számított, amihez hozzájárult a két öngyilkos (hátrafelé nyíló) ajtó.
Akárcsak a Messerschmitt kabinrollerei, a Fulda S6 is a Sachtól kapott motort, kétütemű 360 köbcentiset. Egyetlen hátsó kerekét hajtotta, a későbbi és a vele szinte megegyező S4 modellek már hátra is 2 kereket kaptak. Ahogy a BMW Isetta esetében is, a hátsó kerekek olyan közel helyezkedtek el egymáshoz, hogy nem volt szükség differenciálműre. Hátra fokozata nem volt, a motor fordított indításával akár maximális sebességgel is lehetett tolatni.
A ’60-as évek elejére az emberek megunták az autóra hasonlító motorokat, végre „igazi” autókat akartak, s ez a buborékautók végzetét jelentette. A Fuldamobil ’61-re leállította a termelést, mai veterános körökben igazi kuriózumnak számít. Keveset gyártottak, kevés maradt fent, így egy restaurált példány ára a 20 ezer eurót is elérheti.
A Fuldamobil volt az első buborékautó, számos gyártó követte példáját. Igaz, mindenhol más néven, de az egész világon ismertté vált. Mára az autózás történetének egy kellemes emlékévé vált. Ha kíváncsi vagy rá, milyen is a Vasparipa hangja, tekintsd meg az alábbi videót.
