1955-ben a Chrysler megalapította az Imperial márkát, ami a cégcsoport legelitebb típusait szerelte. Ma betekintést nyerhetsz a Cadillac-ekkel és Lincolnokkal versengő Imperial Crown modellfejlődésének első 4 szakaszába!
Az 1950-es években a Chrysler megelégelte, hogy örökösen a Cadillac és Lincoln mögött kullogjon a luxusautók piacán. A korábban nagysikerű Packard már nem jelentett komolyabb vetélytársat, az 1950-es évek végén le is húzta a rolót. Ezzel szemben a másik 2 gyártó továbbra is uralta a piacot, amiből a Chrysler is ki akarta venni a maga részét.
Hosszas ötletelések és piackutatás után a cég arra jutott, hogy a már meglévő Plymouth, DeSoto, Dodge, és Chrysler márkák mellett új gyártót vezet be, amit Imperial néven, azaz magyarul szó szerint fordítva „Birodalmi” márkanév alatt fog értékesíteni.
Az Imperial amúgy nem volt egy teljesen új keletű megjelölés. A cégcsoport már 1926 óta használta, mint a Chrysler zászlóshajóinak típusjelölése, majd végül 1955 és 1975 között önálló márkaként szerepelt a piacon. Sajnos a marketingesek elég gyatra munkát végeztek, mivel az ebben a 20 évben legyártott Imperial márkájú modelleket még évtizedekkel később is úgy emlegetik, mint a Chrysler típusai.
A divízió 1975-ös megszűnését követően a Chrysler-konszern a ’80-as évek elején még egy utolsó próbát tett a sas jelű márka felélesztésére, ám nem járt sikerrel. Végül 1990-ben bemutatkozott a Chrysler Imperial, amit ismét Chrysler márkanév alatt gyártottak.
Na de itt az ideje szót ejteni azokról a modellekről, amik még büszkén viselték az Imperial emblémáját. Ma bemutatok Neked 4 Imperial Crown generációt, amik a márkán belüli hierarchiában a csúcsmodell LeBaront követték a sorban!
Imperial Newport & Southampton, 1955 – 1956
Megjelenésük idején az 1. generációs Imperialok küllemi megjelenésük terén nem számítottak hatalmas durranásnak. Igaz, formatervük akkoriban nagyon is újszerűnek, divatosnak számított, ám valójában csak átcímkézett Chrysler C-300-asok voltak. A cég történetét 2 modell kísérte végig, egyikük a szóban forgó Crown, illetve a nála jobban felszerelt LeBaron volt.
Az ’55-ös modelleken már megfigyelhetőek a Virgil Exner tervei alapján felvázolt „Forward Look” formatervi irányzat korai jellegzetességei. Ilyen például a hatalmas krómozott hűtőrács, a panoráma szélvédő, az elnyújtott lapos test, és persze az uszonyok.
A korai Imperialokat gyakran szokták csak kivitelük fantázianevén szólítani, a típusmegnevezés csak később vált érdekessé. De miért? A múlt század közepén az amerikai gyártók szó szerint évente álltak elő egy új formatervvel.
Mivel borzasztóan drága lett volna a kínálat minden egyes modelljét egyénileg átdolgozni, így a paletta összes tagja lényegében egymás „klónja” volt, amik csak kisebb esztétikai elemeikben és alap- / extra felszereltségükben tértek el egymástól. Ha úgy vesszük, akkoriban a típusmegjelölés valójában a felszereltségi szintet jelölte.
Az 1955-ös és ’56-os Imperialok között még nem tettek különbséget, a Crown, LeBaron és a rövid életű Custom jelöléseket csak ’57-től kezdték el alkalmazni. Ebben a 2 évben kivitelük fantázianeve alapján utaltak a V8-as vasakra. A kupékat Imperial Newport, a B-oszlop nélküli limuzinokat Imperial Southampton néven értékesítették. Velük párhuzamosan jelent meg a B oszloppal szerelt hosszított limuzin, amit hivatalosan C-70-nek, a gyakorlatban „Formal Limousine”, vagyis „Hivatalos / Alkalmi Limuzinnak” neveztek.
Motor terén az ’55-ös és ’56-os Imperialok elég erős gépezeteknek számítottak. Az elsőszériás modellek egy 5,4 literes Hemi V8-as erőforrást kaptak, ami 250 lóerő leadására volt képes. A következő évben bemutatott ráncfelvarrott változatok örökölték az előd Hemi motorját, ám az már 280 lóerő és 515 Nm-nyi nyomaték elérésére voltak képesek.
A számos frissítést megélt legendás erőforrás egy 180 km / h-s csúcssebességre gyorsította még a 2 075 kg öntömegű Southamptonokat is, ami egy elég szép eredmény! Ehhez természetesen egy szégyentelen, 21,6 literes fogyasztás is társult. Nézz bele a videóba, és járd körbe ezt a V8-as monstrumot!
Imperial Crown, 1957 – 1959
A cég megalapítását követő 2. évben az Imperial már egyértelműen egy külön vállalattá nőtte ki magát. A luxusgyártó modelljeinek komponenseit kifejezetten saját célokra fejlesztették ki, míg a konszern további 4 márkájának alkatrészeinek használatát szigorúan mellőzték. A teljesen átdolgozott, 2. generációs modellek 1957-ben jelentek meg, melyeket évente átdolgoztak.
Jay Leno az e generációs Imperialokról szóló videójában megemlítette, hogy a géptest olyan masszívra sikerült, hogy kitiltották őket a roncsderbikről, mondván, hogy aránytalanul nagy előnnyel indulnának. A felvetés nem is alaptalan. Az 1957-ben szerelt példányok 5,7 méter hosszúak, 2,0 méter szélesek voltak, ráadásul öntömegük 2 200 kiló volt, ami az 1959-esek esetén már 2 500-ra növekedett.
A 2. generációs Crownok ’58-ban és ’59-ben is kaptak egy kisebb ráncfelvarrást, ami lényegében csak egy új hűtőrácsot és egy átdolgozott megjelenésű hátsó lökhárítót jelentett. Ez a széria már egy megnövekedett, 6,4 literes Hemi V8-assal indított, ami az első facelift alkalmával 6,8-ra, majd 7,2 literesre (1959) dagadt.
Ez utóbbi már 350 lóerővel (261 kW) dolgozott, ami egy 197 km / h-s csúcssebességet tett lehetővé. Mivel 10 másodpercnél hamarabb, vagyis pontosan 8,8 másodperc alatt érte el állóhelyből a 100-at, saját korában valóságos izomautónak számított. Ha részletesebben is érdekel a generáció története, olvass bele az ’58-as Crownról szóló írásomba, vagy nézd meg az alábbi videót, amiben egy ’59-es kupét mutatnak be!
Imperial Crown, 1960
Erre a modellévre a Crownt jelentősen átdolgozták. A hűtőrács és krómfelülete, ráadásul a gép orrán díszelgő sas logó jelentősen megnövekedett. Az 1960-ra kiadott formatervet csak ebben az évben hasznosították, mivel ’61-ben a főtervező Virgil Exnert felváltotta Elwood Engel, a korszak másik nagymenő formatervezője.
Annak ellenére, hogy a széria rövid életű volt, nem mondható el róla, hogy akármilyen részletében is rosszabb lett volna, mint elődei vagy utódai. Ezt a „Koronát” is a korábban megszokott luxus alapfelszereltséggel szereltek, mint pl. a szervó, fékrásegítő, 3 sebességes automata nyomógombos váltó és az ajtó nyitásakor kiforduló sofőrülés, ami (elvileg) jelentősen megkönnyítette a beszállást. A légkondi továbbra is opcionális extra maradt.
Őt már egy 6 771 köbcentis Wedge V8-assal szerelték, amit egy TorqueFlite váltóval párosítottak. Legnagyobb sebessége neki is 197 km / h volt, viszont lassabban, 9,4 másodperc alatt futotta a 100-at. Szóval mondhatjuk, hogy ha a ’60-as modellek teljesítmény terén nem is múlták felül elődjeiket, legalább megjelenésük vadabbá és korszerűbbé vált. Amúgy ez volt az utolsó év, amikor az Imperial több autót tudott eladni a Lincolnnál, Crownokból és LeBaronokból összesen 17 719 darab talált gazdára.
Na de hogyan is néz ki közelről ez a több mint 2 tonnás diszkógömb? Less bele a videóba és járd körbe ezt a ’60-as Crown Southampton limuzint!
Imperial Crown, 1961 – 1966
Az 1960-as évek hatalmas változást hoztak nem csak az Imperial, de az egész Chrysler-konszern életébe. Virgil Exner távozásával az uszonyok és mértéktelen krómfelületek korszaka leáldozott, és teret adott a dobozos megjelenésű formatervek kibontakozásának.
A Chrysler 1961-ben új főtervezőt szerződtetett. Elwood Engel a ’60-as évek amerikai formatervezésének egy kimagaslóan fontos alakja, aki a Chrysleres korszaka előtt a Fordnál dolgozott. Ez kiváltképp a ’64-es Crownon látszott meg, ami sokban hasonlít egy korábbi munkájára, az 1961-es Lincoln Continentalra.
Elwood érkezésével a Chrysler cégei csak fokozatosan váltak meg az uszonyoktól és egyéb korábbi formatervi idomoktól, míg végül az 1963-as modellek már semmilyen előző évtizedbeli díszítő elemet nem hordoztak magukon a krómfelületeken kívül, amik amúgy már sokkalta kisebbek voltak. További újítás volt a ’63-as Crownokon, hogy az első lámpákat nem integrálták a géptestbe, helyette a ’30-as éveket idézve azokat külön illesztették a géptestre, amikre az orrszerkezet, mondhatni, ráhajolt.
Az 1961 és 1966 között szerelt Imperial Crownok évente estek át egy kisebb faceliften, ám a ráncfelvarrások mértéke bőven elég volt ahhoz, hogy bárki meg tudja mondani, hány éves az adott autó. Ez persze nem új dolog, az USA gyártói ezt a „trükköt” már az 1920-as évek óta alkalmazták.
A fenti képeken látható 1963-as Crown kabrió amúgy egy 3 sebességes automata kormányváltót kapott, ami a korábbról már ismert 6 771 köbcentis V8-as erőforráshoz kapcsolódott. Annak ellenére, hogy a gépezet lökettérfogata nem változott, lóerő tekintetében 340-re csökkent, ráadásul csúcssebessége 3-al kevesebbre, 194 km / h-ra csökkent. Ez mondjuk annyira, nem tragikus, hiszen az autó öntömege még a kabriók esetén is 2 260 kiló volt, ráadásul egy 6,8 literes motor hajtotta, ami elvileg a 24,5 litert is elszürcsölte 100-on!
A széria termelésének végére a tervezők észbe kaptak, és javítottak a Crownok teljesítményén. Az 1966-os modellek már egy 7 206 köbcentis V8-as motort kaptak, amik 1 km / h híján a 200-as csúcssebességet is elérték, ráadásul úgy, hogy ők voltak a generáció legnehezebb, 2 370 kilós modelljei.
Ha bejön ez a birodalmi széria, nézd meg Lou Costa videóját az 1964-es kupéról. Nekem nagyon bejön, Veled mi a helyzet?
Az Imperial 1955 és 1966 között szerelt Crown modelljei kiváló példái az amerikai luxus-autózás történetének, melyek olyan nagyágyúkat is képesek voltak kenterbe verni, mint a Packard vagy a Lincoln. Mit gondolsz, a fenti 4 széria közül melyik a legmenőbb?
A legközelebbi Imperial Crownokról szóló írásomban az 1967 és 1975 között szerelt modellekről olvashatsz. Mit gondolsz, Te az Imperial modelljei mellett döntöttél volna, vagy inkább a Cadillac és Lincoln kínálatából választottál volna?
