2018. november 14. | 12:57

1970-ben az Alfa bemutatta 2+2-es kupéját, ami a mai napig bármelyik izomautóval felveszi a versenyt. Ő a torinói Alfa Romeo Montreal.

Az 1967-es Expo 67 alkalmával az Alfa bemutatta legújabb sportautójának akkor még tanulmány fázisban álló modelljét. A típus a nagysikerű Giulia alapjaira épült, de egy hibája mégis akadt. Nem volt neve. A közönség csak, mint „A montreali” emlegette. A becenév annyira népszerűvé vált, hogy a végleges modell táblájára az 1970-es Genfi Autószalonon a kanadai város nevét gravírozták.

A Montreal neve ellenére Kanadába csak használtautó minőségében jutott el. Ennek oka az volt, hogy az olasz vállalat nem tervezett olyan modellt, ami Észak-Amerika szabályozásainak megfelel. Főleg európai országokban árusították, Angliában például az alapmodell ára magasabb volt, mint a Jaguar E-type vagy a Porsche 911 induló ára.

A sportautó a 105-s Giulia alvázára épült, a karosszéria a Bertone tervei alapján fastback kupé formájában valósult meg. A B- és C-oszlop egy nagyobb oszloppá egyesült, melyen hatalmas légbeömlők tátongtak. Ez a jellegzetesség egy középmotoros konfigurációra utal, de a látszat csal.

Az alvázon kívül a Montreal a Giulia felfüggesztését és 1,6 literes motorját is örökölte. A véglegesített gyártási modell már 2,6 literes, V8-as motorral feszített. A teljesítmény leadását egy SPICA injektor és egy ötsebességes ZF kézi váltó segítette.

A SPECA-befecskendező sokban hasonlít a korabeli Zetor traktorokban és a 300 SL-ekben alkalmazott rendszerekre, de a bonyolult segédberendezések hibái miatt gyakori volt a meghibásodás. A 2593 köbcentis erőforrás a Tipo 33 versenyautóból származott. Legnagyobb sebessége 224 km/óra volt, 7,4 másodperc alatt gyorsult állóhelyzetből 100-ra.

A Montreal az orrmotor mellé hátsókerék-hajtást kapott, a C-oszlop légbeömlői az utastér hűtéséért feleltek. Az orr három részre tagolása tovább növelte a sportosság érzetét. A tagolás középső eleme tartalmazza az Alfákra jellemző pajzsot és logót, míg a két szélső közre fogja a bukólámpákat.

A Montreal utastere saját korában teljes mértékben kielégítőnek számított. A kapcsolók és váltó távolsága pont ideális volt a biztonságos vezetéshez. Már ránézésre is észlelni lehet a részletekre fordított figyelem fontosságát., a színek harmóniája is tükrözi a mediterrán életstílus elveit. A beltér hiába készült több hasonló színű kárpitból, az árnyalatok harmonizálnak és jókedvet sugároznak.

Az utastér és műszerfal legfőbb jellemzői is megegyeznek a Giuliáéval. A műszerfal némi újratervezést kapott, de a műszerek leolvasása nehézkes lehet a kisméretű visszajelzők miatt. Mindegyikük a gigászi sebességmérő alárendeltje. Ez nem is meglepő, hiszen a Montrealt az önfeledt száguldás inspirálta. Ha érdekel hogyan is teljesít az utakon, tekints bele a videóba:

A kormány-ülés távolsága olasz módra hosszabb, mint amit az európai fogyasztók megszoktak, ami miatt az autó számtalan negatív kritikát kapott. A vezérlő egységek távolsága néhány újságírót olyannyira felháborított, hogy az olaszokat majmokhoz hasonlította: rövid lábak, hosszú karok. Szerintem inkább ez volt a felháborító…

A „2+2 kupé” megnevezés is átverés, mivel a hátsó ülések egy nagyobb műanyagdarabból készültek. A biztonsági öv helyén is csak poggyászrögzítők voltak. Ha hátra szerettél volna pakolni, vagy be kellett mindent szórni a hátsó ülésre, vagy megpróbálhattál helyet csinálni a jelképes méretű csomagtérben.

Az Alfa 1970-től 1977-ig gyártotta a típust. Ez alatt a 7 év alatt 3917 darab hagyta el a torinói gyárat. Mondhatni, hogy viszonylag kevés készült belőle, ami tovább növeli értékét. A 2017-es párizsi RM Sotheby’s aukción árverésre bocsájtott 1973-as példány 73.400 euróért, kb. 23,7 millió forintért, míg a 2 évvel előtte megrendezett monterey-i árverésen meghirdetett darab 110 ezer dollárért, vagyis épp hogy nem 31,6 millió forintért cserélt gazdát.

RM Sotheby’s

howstuffworks

Michael Dörflinger, (2012) Oldtimerek képekben, Alexandra Kiadó