2018. november 14. | 16:31

Meglepő, de a ma luxusszedánjairól és offroaderjeiről híres német gyártó a ’30-as években próbálkozott farmotoros típusokkal is. Ennek az újításnak az eredménye a rövid életű H-osztály.

Az 1930-as években a Mercedes már egyértelműen a Német Birodalom egyik legfelsőbb kategóriás márkája volt. Ebben az évtizedben olyan legendás típusokat mutatott be, mint például az 500K a 2 személyes sportkabrió, vagy az 5,6 méteres hosszával behemótnak számító 770K, becenevén Großer Mercedes, magyarul „Nagy Mercedes”. Ez utóbbi a korszak egyik legdrágább modellje volt, a náci Führernek egyik legkedvesebb parádés autójának is mondható.

Velük párhuzamosan a stuttgarti csillag megkezdte egy városi kisautó tervezését. A szériának három típusa jelent meg, melyek a mára már feledésbe merült H-osztályba tartoztak. Az osztály elnevezése utal az autók legfontosabb jellemzőjére: H-Klasse, vagyis „Heckmotor”. A kifejezés magyarul annyit tesz: farmotor.

A Mercedes a fejlesztés során számos gyártó számos típusát tanulmányozta. A kutatás eredménye a csak kétajtós szedán kivitelben gyártott 130-as (W23) modell lett. A kiindulópont a Rumpler Tropfenwagen formaterve volt, de a gyártásba állított autó sokban megegyezett a ’30-as évek Tatráival. Leginkább az orrészük alkata egyezik, de a felnik kivitele is nagyon hasonló.

A két éven át szerelt típust 1934 februárjában mutatták be a Berlini Autószalonon. A termelés még ebben az évben meg is kezdődött, a népek imádták. Ehhez hozzájárult, hogy mind a négy kereke egymástól függetlenül rugózott. Mai szemmel borzasztó élmény lenne egy 130-ashoz hasonló felfüggesztésű autóban ülni, igaz, már ’34-ben sem volt a német mérnöki zsenialitás csúcsa.

Megjelenése kiválóan tükrözi a kor stílusát. Az 1930-as években népszerű volt a sárhányó és az orr elválasztása, a karosszériától függetlenül szerelt első lámpák és az öngyilkos ajtók. Szintén rendelkezik az oldtimerek legismertebb és legnépszerűbb kellékével, a karos indexszel.

Az erőforrás egy 1,3 literes, 4 hengeres, 26 lóerős (19 kW) farmotor formájában mutatkozott meg. A kétajtós szedán készült kabrió kivitelben is. Legnagyobb sebessége 92 km/óra volt. A kapcsolásért egy szinkronizált négysebességes kézi váltó felelt, amit a hátsó tengely elé szereltek. A szerkezet előre keresztirányú levélrugókat, hátra spirálrugókat kapott.

A ⅔-os súlyeloszlás olyan zavarónak bizonyult, hogy 1936-ra a kereslet tragikusan visszaesett, ami a gyártás berekesztéséhez vezetett. Helyét átvette a 150-es (W30) versenyautó.

A 150 H roadster és kupé kivitelben készült. Motorja erősebb volt, mint elődjéé. 1498 köbcentis, 55 lóerős (41kW) sportautó elérte a 125 km/órás sebességet. OHC típusú négyhengeres motorját vízhűtés segítette. A DuVal stílusú szélvédő (osztott szélvédő) mellett további érdekesség a három első lámpa elhelyezése. A 130 H-val ellentétben a tank az orr részben helyezkedett el, ami szinte tökéletesen kiegyenlítette az autó súlyát. Az alábbi videó is alátámasztja, hogy a 150-es még ma is megállja a helyét az utakon:

6600 márkás ára ellenére egyáltalán nem imponált a pénzesebb vásárlóknak, akik igazi versenyautókat, nem "játékautókat" akartak venni. Alig pár megrendelés érkezett. A legyártott 20 példány közül 6 darab készült kupé kivitelben. Az utolsó 150 Sport Roadstert 2010-ben a kaliforniai Mercedes-Benz múzeumba szállították és restaurálták.

A H-osztály harmadik, egyben utolsó tagja az 1936-ban bemutatott 170 H (W28) volt. Az 1687 köbcentis, 39 lóerős (28 kW) kisautó valójában a 130 ráncfelvarrott változata volt. Motor terén megegyezett a 170 V típussal, ami nem csak alacsonyabb árával nyűgözte le a potenciális vásárlókat.

A 170 V jelentősen nagyobb csomagteret kapott és a menetzaj is kisebb volt. Igaz, a 170 H kormányzása klasszisokkal egyszerűbb volt ősénél, a 170 V nyomába mégsem érhetett. Talán a 170 H egyetlen előnye maga a formája volt: Ő volt az első kerekített idomú autó. Hogy milyen is testközelből, a videóból megtudhatod:

Mindezek ellenére több mint 4 ezer példány talált gazdára, a termelésnek a második világháború vetett véget 1939-ben. A világégés után a Mercedes nem próbálkozott újabb farmotoros modellek fejlesztésével. Ennek ellenére mégis utat mutatott egy legenda megszületéséhez, amit ma csak Volkswagen Bogár névvel illetnek.

Igen, ahogy számos német gyártó alapítója, August Horch (Horch, ma Audi) és Ferdinand Porsche is dolgozott Benzéknél. Porsche a Typ 1 terveihez felhasználta a 130 és 150 terveit, ami a népautó legkarakterisztikusabb vonásain is meglátszik.

A H-osztály tagjaiból aránylag sok maradt fent, már csak azért is, mert a háború során a német állam nem kobozta el őket. Ennek oka, hogy nem voltak széles körben elterjedt modellek és nem lehetett őket katonai célokra átalakítani. Erre a célra a nagyobb, orrmotoros, hátsókerekes autókat hasznosították.

A H-sorozat tagjai az oldtimer-kultusz fontos tagjai, a fellelhető modellek döntő többsége restaurált, áruk az eget is elérheti. A 150 H roadsterből az egyetlen fennmaradt darab nem eladó, legjobb esetben is csak replikához lehet hozzájutni. Az RM Sotheby 2013-as londoni árverésén egy 150 H 47.600 fontért, kb. 17,5 millió forintért kelt el. Szintén ezen az eseményen egy 170-es modell 50 400 fontért, vagyis megközelítőleg 18,6 millió forintért talált új gazdára. Igaz, a H-Klasse nem élt meg 10 évet sem, de nagy nyomot hagyott az autózás történetében!

RM Sotheby’s

CLASSIC & SPORTS CAR

Michael Dörflinger, (2012) Oldtimerek képekben, Alexandra Kiadó