A történelem során a gyártók számtalan markáns típusjelöléssel árulták modelljeiket. Ma 4 újabb olyan oldtimer & youngtimer autóról olvashatsz, amiket madarakról neveztek el!
Pár hete jelent meg a TOP 3+1 vagány szárnyas című cikkem, melyben 4 olyan autóról olvashattál, melyeket madarakról neveztek el. Azóta 4 olyan gépről is olvashattál, amik rovarokról pókszabásúakról kapták típusjelölésüket.
Nagy örömmel láttam, hogy e 2 cikk nagy érdeklődésnek örvendett, így arra jutottam, hogy a TOP amerikai sorozat mintájára indítok egy új sorozatot, amik kifejezetten állatokról elnevezett autók TOP listás cikkeit foglalja magába. A 3. részben ismét 4 olyan veterán autóról olvashatsz, melyek neveivel még ornitológusok is előállhattak volna. De nézzük, ma melyik típusokról esik szó!
Reliant Robin, 1973 – 2002
Azt hiszem, hogy ha így első blikkre megkérdezném, hogy a lista 1. tagja vajon milyen nemzetiségű autó lehet, kétség nélkül rá tudnád vágni, hogy brit! Ez így van, hiszen az angolok mindig mindenben különcködtek, amiben tudtak, s nem volt ez másképp az autóiparukkal sem.
A Reliant egy Stafforshire megyei székhelyű angol gyártó volt, ami szinte teljes termelési ideje alatt 3 kerekű autókat gyártott. Ennek oka, hogy autóik motorjai alig volt nagyobbak egy motor erőforrásánál, így a kevesebbet kellett utánuk adózni, mint egy személyautó után.
Ennek ellenére a Reliantok kaphattak volna 4 kereket is, de a tervezők úgy gondolták, hogy 1 elsőt mégis könnyebb kormányozni, mint kettőt, így nem engedtek az elveikből. A kistermetű, 3 kerekű autók mindig is nevetőgörcsöt és szánalmat váltottak ki az utakon. Erre jó példa, hogy a Mr Bean sorozatokban a bolondos angol gyakorta egy Reliant Regal Supervant bosszant – erről a típusról már korábban olvashattál.
A Reliant a vörösbegyekről elnevezett modelljét 3 szériában, vagyis Mark I, Mark II és Mark III néven gyártották. Az 1. széria termelése 1973-ban kezdődött és 1981-ig tartott. Rövid kihagyás után a gyártás 1989-ben újraindult és egészen 2002-ig tartott.
A Robinokkal, sőt, magával a Relianttal az volt a legnagyobb baj, hogy a korabeli közönség úgy értékelte, hogy ez a fajta 3 kerekes elrendezés nagyon is balesetveszélyes. Számos műsör, mint a Top Gear is, sokszor rendeztek tesztvezetéseket, amiben természetesen a Robinok és más 3 kerekűek rendre pofára estek. Ez csak tovább növelte az autó népszerűtlenségét, akik válaszul a Reliant Kittennel álltak elő. Ez a modell már 4 kerekes volt, ám nem tudott javítani a cég imázsán.
Az utolsó Robinok 2002-ben hagyták el a tamworth-i gyártósort, s azóta még az Egyesült Királyságban sem próbálkoztak 3 kerekű hatchbackek szerelésével. Hiába, a koncepció nem volt valami praktikus, ráadásul a Robinok formaterve sem volt valami Was ist das. Ha megnézed a fenti 2002-es modellt, láthatod, hogy az orra kerek, míg a géptest felső részei inkább szögletesek. Szerintem pl. jobb lett volna a 2 közül választani, s azokat a vonalakat alkalmazni.
Humber Super Snipe Series I-V, 1958 – 1967
Folytassuk a listát egy, a vörösbegynél kicsivel nagyobb madárral, amit szintén az angol tudósok földjén terveztek és értékesítettek. Annak ellenére, hogy a Humber már a ’30-as évek óta szerelte a Super Snipe modellt, az 1958-ban bemutatott Series sorozat tagjai váltak igazán különleges klasszikus járművekké.
A Super Snipe nevének jelentése „szuper szalonka”, ami bár önmagában egy kistermetű madár, a róla elnevezett személyautók mégsem voltak olyan aprók. A Series sorozat mind a 4 tagját ugyanarra a 2 794 mm-es tengelytávra építették, ám az autó teljes hossza idővel megnövekedett. A Series I & II modellek 4 699 mm hosszúak voltak, míg a Series III, IV és V modellek már a 4 775 mm-es teljes hossz is elérték.
Az 1958-ban bemutatott Super Snipe Series I modellek külsőre azonosak voltak a Humber Hawkokkal, ám ők a 4 hengeres motor helyett egy 2,6 literes, 6 hengeres OHV erőforrást kaptak. A széria a felső középosztály vásárlóközönségét szolgálta ki, ami egy önálló gyártó lehetőségeihez képest sikerült is neki. A Series V termelése után a Humber bemutatta a Humber Imperialt, ami a Super Snipe egy jobban felszerelt, kisé átdolgozott változata volt. Célja az volt, hogy felvegye a versenyt a British Motors Corporation Vanden Plas 4-litre modelljeivel, amiket akkoriban Rolls-Royce motorokkal szereltek.
Ahogy ez Európa több gyártójánál is megesett, az 1950-es években a kontinens márkái gyakorta alkalmaztak kifejezetten amerikai formatervi megoldásnak számító dizájnelemet., így volt ez a Humberekkel is. A Super Snipe Mark sorozatának tagjai (1945-1952) a korabeli Packardok orrszerkezetét és hűtőmaszkját utánozták, majd a Series sorozat tagjai már inkább a náluk pár évvel korábban piacra dobott Chevrolet-ek vonalvezetését utánozták.
Ez a fenti képeken bemutatott 1962-es limuzinok is nagyon jól megfigyelhető. A géptest bár az amerikai viszonylatokhoz képest apró, de mégis uszonyokban végződik, míg hátra panoráma szélvédőt kapott. Emellett relatív sok krómdíszítést kapott, ráadásul a géptest a tengeren túli trendek szerint lapos, széles és elnyújtott volt. Ha közelebbről is megnézed, jó néhány ponton hasonlít az 1955-ös Chevry-kre. Nézd csak meg közelebbről!
Ahogy az nem is meglepő, az önállóan működő Humber nem bírt lépést tartani a konszernekkel, így a ’60-as években a Chrysler felvásárolta, aki 1967-ben megszüntette a márkát s helyette saját modelljeit kezdte forgalmazni. A bukás ellenére a „Szuper Szalonka” minden sorozata nagyszerű autókból állt, melyek az angol autóipar szépérzékének (legalább nekik) és leleményességének kiváló példái.
Plymouth Road Runner, 1971 – 1974
Természetesen a britek mellett más népek gyártói is készítettek olyan autókat, amiket madarakról neveztek el. Ide tartozik például az USA is, ahol a ’70-as években több márka is árult madarakról elnevezett autókat. Közéjük tartozik például a Plymouth Road Runner is, amit 1968 és 1975 között 3 generációban gyártottak.
Miután a Plymouth elhatározta, hogy előáll egy olcsó, mégis sportautóval, a GTX modell olcsóbb alternatívájaként piacra dobta a Road Runner modellt. Ha ismerős a megnevezés, az azért lehet, mert a Road Runner a Warner Bros Kengyelfutó Gyalogkakukkjának az angol neve.
A Plymouth 50 ezer dollárt fizetett, hogy autóira felragaszthassa a kék futómadár matricáját és annak hangján szóljon az autók dudája. Emellett a Road Runner magyarul gyalogkakukkot jelent, mely 1. generációs változataiból fejlődött ki az előző madarakról elnevezett autók cikkben is szereplő, 1970-es NASCAR-bajnok Plymouth Superbird.
Mivel az utóbbi időben elég kevés szót ejtettem a ’70-es évek autóiról, így a Road Runner esetén kifejezetten a 2. generációs modellekről ejtek pár szót. Termelésük 1971-től további 3 éven át tartott, s a Plymouth a ’60-as évekre jellemző kockaformát az új, a Chrysler által kifejlesztett, s annak összes márkáján alkalmazott „fuselage” formatervi elvek szerint vázolta fel.
A kifejezés annyit tesz, hogy „repülőgéptörzs”, s azok mintájára a Plymouth, Dodge, Chrysler és Imperial modelljeinek géptestét úgy alakították ki, hogy azok a kasztni teljes hosszában, mindkét oldalán félkörívesek legyenek. Ez sokat dobott az autók megjelenésén és teljesítményén is. Nézd csak meg, milyen vagányan néz ki!
A 2. generációs Kakukkok egyik legerősebb változata a ’72-es Road runner 440 volt, ami egy 7 206 köbcentis OHV V8-as erőforrást kapott. Ehhez egy 4 fokozatú kézi váltó csatlakozott, s kettejük közös munkája 280 lóerő és 509 newton leadását tette lehetővé. Legnagyobb sebessége 184 km/h volt és 6,2 mp alatt érte el (állóhelyből) a 100 km/h-s tempót. Egy 75 literes tankot kapott, amire szüksége is volt, mivel átlagfogyasztása 23,6 liter /100 km körül volt.
Studebaker Golden Hawk, 1958
Ha már így alakult, hogy a cikk elején 2 brit autóról ejtettünk szót, akkor a lista másik 2 verdája legyen amerikai! Ugorjunk vissza pár évet a múltba, az izom-kultusz előtti időszakba, amikor egy 11,0 másodperces vagy 100-as gyorsulás hatalmas dolognak számított!
A Studebaker egy amerikai gyártó volt, ami a háború után elsőként állt elő teljesen új modellekkel. Sajnos az ’50-es évek végére már nem tudott lépést tartani a GM – Chrysler – Ford hármasával, így összeállt a Packarddal, ám a 2 márka közül egyikük sem érte meg a ’60-as évek végét.
A Studebaker a bukás hajnalán mutatta mutatta be a Hawk sorozatot, mely több, szinte azonos modellből állt. 1957-ben mutatta be a Golden Hawk, vagyis az „Arany Sólyom” GT-t, ami az akkori paletta legerősebb modellje volt. A típust az ’58-as modellévre kissé átdolgozták, ám érdemlegesebb változások inkább csak motor terén történtek.
A Golden Hawk legerősebb motorválasztéka a Jet Streamed Supercharged 4,7 literes, V8-as változata volt, ami 275 lóerő leadását tette lehetővé. A Supercharged csomag nem csak teljesítménye, de neve miatt is nagyon jó választásnak bizonyt – igaz a cég számára. Akkoriban a vevők mindenre nyitottak voltak, aminek a neve valamilyen módon a repülésre és űrutazásra is utalt. Hasonló megnevezést a Kaiser Supersonic Six erőforrása kapott, bár erről részletesebben az űrversenyről szóló cikkemben olvashatsz részletesebben.
A Golden Hawk amúgy egy 3 sebességes Flight-O-Matic automata kormányváltót kapott, ami akkoriban elég jónak számított. Ehhez társult a stílusos GT megjelenés, ráadásul a korszak trendjei szerint 2 tónusú festést és termetes uszonyokat kapott.
Ha részletesebben is érdekel ez a különleges szárnyas, olvasd el a róla szóló írásom, vagy less bele az alábbi videóba!
A fenti 4 madárka a saját nemében mind különleges autó, melyek sokat hozzátettek a helyi autózás fejlődéséhez. Persze a lista nem teljes, hiszen ha a legnépszerűbb szárnyasokat 1 cikkben összefoglalnám, senki sem bagózna a folytatásra. Emiatt a vagány, ikonikus pintyeket elszórva, több részben fogom ismertetni, hogy teret adjak a kevésbe népszerű, csak fanatikusan veterános körökben szóba eső ornitológiai csodáknak!
Mit gondolsz, mely modelleket kell a következő madár nevű autós cikkben részletezni? Oszd meg velünk a véleményed és less bele az alábbi galériába!
