TOP 5 benzines borotva, avagy 5 bizarr orrú amerikai autó az 1940-es évekből – 8. rész, vegyes kiadás

Közzétéve:
2020-08-02, 05:25

Az elmúlt több mint 100 évben az autók formatervei rengetegszer változtak. Ez idő alatt több olyan formatervi megoldás is született, amiket ma furcsának találunk. Közéjük tartoznak az „elektromos borotva” – orrú modellek is

Az utóbbi időben amerikai autók terén tőlem többnyire az 1950-es évek Jet korszakának modelljeiről olvashattál. Azt hiszem, itt az ideje, hogy szót ejtsünk az elődeikről, azokról a típusokról, amik megalapozták az 1957-es Chevy Bel Air és kortársai esztétikai ideálját.

Míg az 1950-es évek második felétől az USA személyautói alacsonyak, szélesek és nyújtottak, vagyis ahogy akkoriban „longer, lower, leaner”-nek nevezték őket, az előző évtized autói magasak és tömzsik voltak, melyek hatalmas bumszli orrot és olyan belmagasságot kaptak, hogy kalapban is kényelmesen lehessen őket vezetni – igen, ez akkoriban egy teljesen természetes elvárásnak számított.

1949 Nash Airflyte Statesman, fekete fastback limuzin, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról fotózva, háttérben lejtős kert, a képen jobbra pálmafa
Az 1940-es évek második felének, illetve az 1950-es évek korai amerikai autóit gyakran a „felborított fürdőkád” jelzővel szokták csúfolni. A képen: 1949 Nash Statesman, Airflyte-széria

Pont ezen tulajdonságaik miatt a ’40-es évek amerikai autóit egyszerűen csak, mint „felborított fürdőkádak” szokták emlegetni. A II. világháború évtizedében gyártott amerikai fürdőkádakról a TOP amerikai sorozat 6. részében olvashatsz részletesebben!

Ezen évtized formatervezői még egy, mára már talán furcsának tűnő megoldással ékesítették autóikat. Ezek pedig a hatalmas, krómozott hűtőrácsok voltak, melyek az autó orrának jelentős részét elfedték, ám egyáltalán nem voltak olyan izgalmasak, mint az ’50-es évek közúti rakétáinak hűtőmaszkjai. E tulajdonságaik miatt a korszak autóit „elektromos borotva” néven is szokták emlegetni. Na, de nézzünk is meg pár példát!

Chrysler Windsor, 1946–1948

Abban a pár évben, míg az USA is részt vett a háborúban, Amerikában leállt a személyautók termelése. A lezárást követően a gyártók a háború előtti modelljeiket kezdték ismét forgalmazni, melyek az első pár évben csak alig tértek el a háború előtti modellektől. Ez a helyzet a Chrysler Windsorokkal is, melyek 1946-tól gyártott modelljei hatalmas krómozott műtőmaszkokat kaptak, s az „elektromos borotva” gúnynév is hozzájuk vezethető vissza.

1948 Chrysler Windsor, fekete 4 ajtós limuzin, osztott szélvédő, háttérben kertvárosi kert, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról fotózva
Az „elektromos borotva” gúnynevet elsőként az 1946 és 1948 közötti Chryslerekre aggatták. A képen: 1948 Chrysler Windsor

Ha jobban megnézed a fenti képet, láthatod, hogy a lapos, ám széles hűtőrács szinte az egész orr-rész szélességében terül el, s e szélesség érzetét az első kerekekig elnyújtott krómozott díszlécek csak tovább növelik. A Windsorok e formatervét a Chrysler 1946 és 1949 között alkalmazta, bár minden egyes modellévben egy kicsit átdolgozták. Ahogy azt már a Jet korszakról szóló írásaimból már tudhatod, az amerikai tervezők minden egyes modellévre átdolgozták a teljes paletta formatervét. Ugyanez igaz volt a ’40-es évekre is.

Ennek viszont az volt a hátulütője, hogy az egyes modellévek autói szinte teljesen azonosak voltak, így nehéz volt megkülönböztetni pl. egy ’46-os Chrysler Windsort egy ’46-os Chrysler Imperialtól. Ez előbbi ’39 és ’50 között az alapmodell Chrysler Royalt követő legolcsóbb autó, míg az Imperial 1955-ig a paletta legelitebb típusa volt. Az Imperialok ’55-ben önálló márkává nőtték ki magukat, amik a Packardokkal, Cadillac modellekkel és Lincolnokkal szálltak ringbe. A „Birodalmi márkáról” részletesebben a róla szóló összegző írásomban olvashatsz.

1946 Chrysler Windsor kabrió, világos fénylő zöld, fehér puhatetővel, fehérfalú gumival, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, felülről lefelé fotózva
Hatalmas orr rész és osztott szélvédő, az 1940-es évek tipikus amerikai formatervi megoldásai. A képen: 1946 Chrysler Windsor kabrió

A 2. generációs Windsorok (1946-1948) saját korukban egész gyors és dinamikus autóknak számítottak. A legerősebbek a ’48-as modellek voltak, melyek 5 féle motor és váltó kombinációban voltak rendelhetőek. A legcombosabb variáns a 114 lovas, 277 Nm-es, 4106 köbcentis változat volt, amit egy 4 sebességes fél, igen, félautomata váltóval szereltek!

Legnagyobb sebessége 130 km/h volt, és 21,9 másodperc alatt gyorsult 100-ra. Ez a korszakban egész jó értéknek számított, ráadásul maga az autó sem volt pehelykönnyű. Az 1650 kilós limuzinok átlagosan 15,6 liter benzint pusztítottak el minden megtett 100 km-en, ami akkoriban Amerikában teljesen jó értéknek számított. Ha közelebbről is megnéznél egy 4,1 literes behemót borotvát, less bele ennek a ’48-as modellnek a videójába!

Cadillac Sixty Special, 1941–1947

A lista következő tagja ismét egy behemót, ami már egy kényelmi kategóriával magasabb szintet képviselt. A Sixty Special, amit 60 Special néven is szoktak emlegetni, a General Motors legelitebb márkájának „60-as szériájából” fejlődött ki.

A Cadillac Series 60-as modellek a V jelű márka legmegfizethetőbb típusai voltak, melyeket a legdrágább LaSalle-ok fölé helyeztek. A 60-asokból fejlődtek ki a a Sixty Special modellek, melyek a 60-asok nyújtott, jobban felszerelt változatai voltak, ráadásul a márkán belüli hierarchiában már a középmezőnyt képviselték.

1946 Cadillac 60 Special, fekete hosszított limuzin, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról fotózva, fehérfalú gumik piros belső peremmel, osztott szélvédő, háttérben őszi tájkép
A bitang nagy hűtőrácshoz rakéta formájú, ún. „dagmar bumper”-t párosítottak, amit a többi gyártó csak kb. 10 évvel később kezdett alkalmazni. A képen: 1946 Cadillac Sixty Special

Ahogy a fentebbi Chryslernél már írtam, az amerikaiak évente változtattak az autók formatervén. Ez persze csak az ’50-es években vált igazán drasztikussá, az eggyel korábbi évtizedben többnyire még csak az autó hűtőrácsát, és pár apró részletét dolgozták át.

A 60 Specialok esetében a ’41-es modellek még egész visszafogott hűtőmaszkot kaptak, azok elnyújtása és kihangsúlyozása csak ’45 után kezdett elvadulni. Ami a fenti képen látható ’46-os példányon megfigyelhető, az az ún. „dagmar ütközők” jelenléte, amit a legtöbb amerikai gyártó csak a következő évtized közepe felé kezdett alkalmazni.

1946 Cadillac 60 Special, fekete hosszított limuzin, oldalnézet, alulról fotózva, fehérfalú gumik piros belső peremmel, osztott szélvédő, háttérben sivatagi hegyek
A majdhogynem 2,0 tonnás limuzinokat egy 5,7 literes motor hajtotta. A képen: 1946 Cadillax Sixty Special

Az 1. generációs Sixty Specialok az 1947-es modellévben voltak a legerősebbek. Az ez évi modelleket kizárólag egy 5676 köbcentis motorral lehetett rendelni, ami 150 lóerő (112 kW) és 353 Nm nyomaték leadására volt képes. Váltó terén 2 lehetőség létezett, ami vagy egy 3 sebességes kézi, vagy egy 4 sebességes Hydra-Matic automata váltó volt.

A manuális váltóval szerelt modellek csúcssebessége 145 km/h volt, és 18,4 mp alatt futották a 100-at, míg az automaták kicsivel lomhábbak voltak. Ezek legnagyobb sebessége 143, vagyis 2 km/órával kevesebb volt, és 19,2 mp alatt gyorsultak állóhelyből 100-ra. Jó, elismerem, ez mai szemmel elég gyatrának tűnik egy luxusautóhoz képest, de ne felejtsük el, hogy egy 70 pluszos autóról van szó, ami 1982 kilós önsúlyával ma sem a könnyűsúlyú kategóriában indulna! Nézd csak meg közelebbről!

Paramétereit tekintve a 60 Special modellek 3378 mm-es tengelytávot kaptak, ami 5690 mm-es hosszt eredményezett. A korszak értékeihez képest fogyasztás terén átlagosnak számított, mivel a 3 gangosak 18,9 litert, az automaták 21,3 litert ettek 100-on.

DeSoto Custom, 1942–1949

A DeSoto egy amerikai gyártó volt, melyet még 1928-ban a Plymouth-szal egyidejűleg maga Walter Chrysler alapított. A spanyol felfedezőről, Hernando de Sotoról elnevezett márka a konszern legolcsóbb Plymouth és Dodge gyártói felett helyezkedett el, ám jóval megfizethetőbb volt, mint a Chrysler, illetve az 1955-ben önálló márkává váló Imperial.

Történetük során a DeSoto modellek nem igazán tűntek ki a tömegből, ám az 1950-es évek végi modelljeik hatalmas sikert arattak. Ennek ellenére a Chrysler divíziója 1961-ben mégis lehúzta a rolót, mivel a cég túl gyorsan akart arculatot váltani, ráadásul az új modellek árai a konszernen belül is gondokat okoztak – ugyanez volt a helyzet később a Fordnál az Edsellel is.

1942 DeSoto Custom Club Coupé, fekete bukólámpás kupé limuzin, osztott szélvédő, elölnézet, oldalnézet, balról, alulról felfelé fotózva
A ’42-es DeSoto modellek voltak az USA első, tömeggyártású bukólámpás autói. A képen: 1942 DeSoto Custom Club Coupé

Persze azt nem mondhatjuk, hogy a DeSoto járművek mindig is unalmas és szürke autók voltak. A ’30-as években a Chrysler emblémával is szerelt Airflow-k hatalmas vonalvezetési újításokat hoztak az amerikai autótervezés világába, ami bár csúnyán elbukott, a fejlesztéseknek a cégcsoport a későbbiekben nagy hasznát vette!

Egy másik különlegesség az 1942 és 1949 között folyamatosan átdolgozott formaterv, melynek első modelléves példányai különleges gyűjtői daraboknak számítanak. A ’42-es DeSoto kivitelek - köztük a választék csúcsát jelentő Custom modellek is - bukólámpát kaptak, ami akkoriban egy drasztikusan nagymértékű formatervi újításnak számított.

1947 DeSoto Custom Convertible kabrió, osztott ablakos kék kabrió barnás ponyvatetővel, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról felfelé fotózva, fehérfalú gumival, háttérben ranch és hatalmas ház
A bukólámpák ötletét a következő modellévre már elvetették. A képen: 1947 DeSoto Custom kabrió

Az első bukólámpás amerikai autók a Cord 810-es és 812-esek voltak (1936–1937), amiken az első lámpák fedelét még egy karral kellett fel–le állítani. A következő ilyenek a ’42-es DeSoto modellek voltak, melyek esetében a különleges lámpák a technika fejletlensége miatt nem váltak be, így a ’43-as modellévtől a megszokott, unalmas módszerrel szerelték őket. Csak a miheztartás végett, s hogy lásd, hogy nem egy egyszerű népautóról van szó, nézd meg a fenti 1947-es kabrió képét.

Ez a puhatetős példány (korhű) fehérfalú gumikat, krómos, piros csíkos dísztárcsákat kapott, ami messziről azt üvöltötte, hogy pénzes tulaj vezeti. Ehhez sokat hozzátett a rádióantenna, így a rádió is, ami akkoriban borsos extrának számított, nem is beszélve az anyós oldali tükörről és vezető oldalán elhelyezett elektromos „hintó lámpáról”, amik akkoriban további drága extrák voltak.

Motor terén a Custom modellek egyeztek a DeLuxe-okkal, amelyek a paletta legolcsóbb autói voltak. Bár ugyanazt az oldalt szelepelt sorhatost kapták, a Custom modellek erőteljesebbek voltak. A korai példányok 109 lóerősek voltak, ami a ’49-es modellévre 112-re dagadt – nem sok, de legalább valami.

Ha közelebbről is megnéznéd ezt a bukólámpás borotvát, less bele az alábbi videóba, amiben egy 1942-es Custom Business Coupé kivitelt járhatsz körbe!

Studebaker Commander Starlight Coupé, 1947–1949

A Studebaker egy méltatlanul elfeledett amerikai gyártó volt, amely már a polgárháború idején is készített szekereket, hintókat. Első automobiljaik elektromosak voltak, melyeket rövidesen felváltottak a benzines négykerekűek.

Egy önálló gyártóhoz képest nagyon is jól tartotta piaci részesedését, ám az ’50-es évekre már ő sem tudott lépést tartani a GM–Chrysler–Ford hármasával. A túlélés érdekében egyesült a konzervatív luxusgyártó Packarddal, ám egyikük sem élte túl a ’60-as éveket.

1948 Studebaker Commander Starlight Coupé, kék kupé, azúrkék, fehérfalú gumival, elölnézet, oldalnézet, jobbról döntve, alulról felfelé fotózva
A Studebaker volt az első amerikai gyártó, amely teljesen új formatervvel állt elő. A képen: 1948 Studebaker Commander Starlight Coupé

De ugorjunk is vissza a ’40-es évekre, amikor még merőben más volt a helyzet. A Studebaker volt az első amerikai gyártó, amely a háború után elsőként állt elő egy teljesen új formatervvel, ráadásul szintén ők voltak az elsők Amerikában, aki ponton karosszériás autót forgalmaztak. Plusz érdekesség, hogy a ’47-es modelleket Virgil Exner tervezte, aki 1955-ben  kirobbantotta az „Uszony-háborút”.

1948 Studebaker Commander Starlight Coupé, kék kupé, azúrkék, fehérfalú gumival, hátulnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról felfelé fotózva, háttérben barna épület
1947-től voltak kaphatóak a Starlight Coupé kivitelű, hátsó panoráma-szélvédős kupék. A képen: 1947 Studebaker Commander Starlight Coupé

Bár a ’47 és ’49 között gyártott Studebaker modellek hűtőrácsa sokkal szelídebb megjelenést kapott, mint a kortárs gyártók autói, engem arra az elemes borotvára emlékeztet, amit nagyanyámtól kaptam még tavaly karácsonyra. Az e szériába tartozó Study típusok, így tehát Commanderek egy további különlegessége, hogy „Starlight Coupé” kivitelben is rendelhetőek voltak.

Mindez annyit jelentett, hogy a géptest egy megerősített B-oszlopot kapott, mivel a C-oszlopokat elhagyták, hogy helyet teremtsenek egy hátsó panoráma-szélvédőnek, lásd a fentebbi képet! Mivel akkoriban még nem tudtak ekkora plexi felületet előállítani, azt 3 kisebb darabból rakták össze, s az illesztések helyét krómlécekkel fedték el. Nézd csak meg közelebbről ezt a ’49-es példányt!

Az ebben a három évben gyártott Study Champion modellek, Commanderek és Regalok hatalmas újításokat hoztak az amerikai autózás világába, így nem is meglepő, hogy a gyártó ezekben az években a vártnál jóval nagyobb eladásokat ért el. Az ’50-es modellév további újdonságokat hozott, mikor az autók orra egy repülőgép hajtóművét imitálta.

Mercury Eight, 1942–1948

A Mercury a Ford luxusgyártója volt, amit árban a Fordok és Lincolnok közé illesztettek. A céget a T-modell atyjának fia, Edsel Ford alapította még 1938-ban, s a gyártó egészen 2011 januárjáig termelt középkategóriás luxusautókat. Pályafutása során többek között az Oldsmobile-okkal, Buick modellekkel és Chryslerekkel versengett.

1942 Mercury Eight Business Coupé, rozsdás, baba kék autó, elölnézet, oldalnézet, balról döntve, alulról fotózva, fehérfalú gumival

A Mercury Eight, vagyis „nyolcas” modellt a Hermészről elnevezett márka 1939 és 1951 között gyártotta, s ez idő alatt három generációja jelent meg. A fenti képen a 2. generáció egyik business coupé kivitelű példányát látod, mely tervezése során a design-osztály nem szerénykedett a krómdíszekkel. Lehet, hogy a fenti lista tagjai közül ő kapta a legkevesebb krómdíszítést, viszont az ő esetében egy kicsit (szerintem) túltolták.

Ha jobban megnézed a fenti képet, láthatod, hogy ennek a ’42-es példánynak még az első lökhárítójára is hűtőmaszkot utánzó díszléceket aggattak, s ez elé még egy plusz, külsőleg felszerelhető lökit illesztettek. Ez röviden azért volt jó, mert egyszerű logikával a nagyobb hűtőrács mögött nagyobb motor lapul meg, ami nagyobb teljesítményt képes leadni.

1948 Mercury Eight Convertible, meggy vörös kabrió világos barna tetővel, elölnézet, oldalnézet, balról döntve előre, alulról fotózva felfelé, osztott szélvédő és fehérfalú gumi
A 7 éves termelés során a hűtőrács esztétikusabbá és valamivel kisebbé vált. A képen: 1948 Mercury Eight kabrió

Az évek során az Eight modellek orrszerkezetét többször is átdolgozták, így az évtized közepe-vége felé gyártott modellek már konszolidáltabb hűtőmaszkot kaptak. Persze még a ’48-as példányok is hatalmas, krómos hűtőrácsot kaptak, amik bár elegánsabbak voltak, mint pl. a cikk elején szereplő Windsorok változatai (szerintem), mégis nagyon jól beleillenek az „elektromos borotva” orrú autók klubjába.

A széria utolsó éves modelljei egy 3923 köbcentis erőforrást kaptak, amelyek 100 lóerő és 244 Nm nyomaték leadására voltak képesek. Ehhez egy 3 sebességes „Three on the tree” becenevű kézi kormányváltó társult, s kettejük közös munkája egy 129 km/órás csúcssebességet és egy 20,6 másodperces 100-as gyorsulást tett lehetővé.

Ezek az értékek azért annyira nem szuperek, ráadásul még ’48-ban is csak egy motor és egy váltó szerepelt a palettán, míg a Chrysler pl. már manuális és félautomata váltókat is árult. De végül is mindegy, a lényeg az volt, hogy a háború után a cég ki tudta szolgálni a pénzesebb kuncsaftokat!

Nézd is meg közelebbről ezt a különleges amerikai klasszikust!

A fenti 5 autó saját korában, vagyis az 1940-es években mind különleges automobilnak számított, de természetesen a lista nem teljes. Elképzelhető, hogy még idén írok egy folytatást a ’40-es évek borotváiról, de még nem tudom. Addig is less bele a TOP amerikai sorozat előző 7 részébe, és nézd meg az alábbi galériát!

Kapcsolódó írások

1949 Nash Airflyte Statesman, fekete limuzin, elölnézet, oldalnézet, balról, távolról fotózva, ráközelítve
2020. február 01.
A II. világháborút követően az USA autógyártói végre belevágtak a személyautók fejlesztésébe, melyek követték a korábbi, áramvonalas vonalvezetési irányzatot. Ezeket a modelleket leggyakrabban csak, mint „felborított fürdőkádakként” emlegetjük
1975 Cadillac Eldorado embléma, elölnézet, oldalnézet, döntve balról
2019. szeptember 21.
Az előző évszázadban több gyártó is megpróbálta letaszítani a Cadillac-et a trónról, de mindegyikük terve kudarcba fulladt

További hírek